Szecska betűtészta-becsinált

Ugyan megteheted, hogy miután megetted a csípősszerű szecska szecsuáni mártás ízű(!) tasakos tésztádat, hogy ráhörpölöd a forrócsokit –mert a szakadó eső erre feljogosít -, de szólok: nem előnyös párosítás. Éppen nem borzasztó, de fölösleges: az intenzív aroma után egy édes csokoládé íze ugyanis csak árnyéka valódi önmagának.

-Eldöntötted már, hogy mit viszel magaddal ruhákat, ha mentek?

-Még nem.

-...Hiszen tudod, hogy ügyelni kell a bőrönd súlyára, meg úgyis ki tudod majd őket mosni Szilvinél, ha összepiszkolódik. Ilyen mackófelsőket viszel majd?

-Igen, persze.

-Eldöntötted már, hogy melyek lesznek azok??

-Majd eldöntöm.

(Magyarázat: jövő pénteken, október negyedikétól számítva tíznapos angliai utam lesz. És nem, fogalmam sincs, a másodperc töredékére sem kezdtem el azon gondolkodni, hogy  milyen ruhát viszek. Ráér jövőhéten.)

(De ha folyamatosan kérdésekre kell válaszoljak, nem tudok írni.)

Tehát. Az utóbbi két hét csendes, újra csendesen telik. Meg nem is vonz, hogy éktelen nagy társaságba menjek, főleg nem olyanba, amelynek 90 százalékát amúgysem én választom meg, mert annak vendégei csak úgyni jönnek és nyomatékosan ott vannak és felhígítják a légteret önnön aurájukkal. Igen, olyan szociális térről beszélek, mint mondjuk kocsma kávézó. Nem vonz a kilistázott koncert-dömping sem. Nem mintha lenne rá pénzem- mint fennebb írtam: Anglia. Vagyis valamiből el kell repülni. Ha lenne zsebből kimenekülni vágyó fölös lóvém, akkor se mennék, mert nem akarok. Hanem szombaton a Szabó Balázsra veszek egy jegyet, mert az tavaly is remek volt. Meg olyan mittomén, emberi (most nincs kedvem ömlengős jelzőkhöz).

Moszkva bejárat.

Azt például észrevettem, hogy megszólalni, beszélni kevéssé van hangulatom . Nem azért, mert valami oltári nagy szívrekedésem lenne, ó nem, csak megerőltető. Rengeteget gondolkodom fejben; van, hogy a semmiről és ez már szinte önkívületi állapot - mintha az atmoszférán túlra transzferálták volna lélekjelenlétemet  valami kérdéses kilétű alakok. Szóra tátni a szájat s abból kelletlen hangokat kihuhogni az éterbe...fárasztó és ingerültté is tesz, mert mit lhessen mondani, nohát, nem lehet csakugyan kukának maradni, ha kérdeznek. Mert akkor jön az, hogy van valami baj? Miért vagyok ilyen csendes? Kérdések hada, nekem meg fogalmam sincs a válaszról. Mittudomén. Nem lehet csak mindig pofázni.

De baj, az tulajdonképpen nincs. És jókedv se. Tapadós mélabú? Úgy ragadozik és olyan megfoghatatlan, mint az ökörnyál.  Meg ez is milyen szó már. Egyszer le kéne szólítsak egy ökröt, adjon már papírzsebkendős nyálmintát a kávéscsészéjéről. Akkor megérthetném a szóösszetétel hiteles hasonlatszerűségét: vajon jogos-e a feltételezés, miszerint a levegőben kódorgó zilált fonálszösz érzékelése megegyező az ökör szájüregéből kinyúlódzó nedvességgel. Vagy inkább letészem a baltát s nem hasogatok több szőrszálat? (Esélytelen.)

eternál szánsájn of the spotless májnd

Ehh. Még mindig vizes a fejem, pedig jó félórája volt az, hogy leszaladtam az /aszocsiáthoz/ fizetni, meg kenyeret venni és azt a meggondolatlanul elfogyasztott tasak forrócsokit, amely a makarónihoz fűzött remények kudarcáért szolgált kompenzálásként.

Ha már nem vagyok produktív, legalább a vígasz legyen meg. A produktivitás alatt értem a következőket: vers, bármi értelmes (és jó!) szövegszösszenet, rajz, akármi termelése. Zavar a hiányjel és zavar az, hogy elvárásként látom magam előtt: írjál írjál írjál rajzolj fess csináld meg a művészetet. De miért kéne ezt erőszakkal kisajtolni? Kéne? Kinek is akarok bizonyítani?!Hát majd ha akar, majd ha lesz tárgy, akkor majd jön az ihlet. Erre újra és újra emlékeztetnem kell magamat. Türelem, mert ez nem lóverseny. Majd ha lesz határidő és osztályozás, akkor majd nógathatom magam. Addig, legalább addig ne kínozzam már engem.

Bár az is meglehet, hogy tévedek, semmi sem igaz abból, amit leírtam, merő hitegetés az egész, mentegetés és valójában kell az a hátsófertály-rúgdosás.

Nemtom. Igazából most szkeptikus vagyok mindenre nézve. És hát, főleg ami az én kis egoszisztémámat illeti: reám tekintve kifejezetten, borzalmasan szkeptikus vagyok.

De lehet, hogy ez sem igaz.

---

Skype femöli fotó szessön

Búcsúzó napfény-képek

Pénteki tükörfény

Elvégre péntek van.
Illenék hajat mosni.
Tükörfény-illatosan
valahol megjelenni.

---

Hajas a szönyeg:
fel kéne szedni.
(már nem a szőnyeget,
hanem a hajat felcsipegetni).

Csönd vibrál most.
És remeg a türelem.
Az önnön választott
stagnálás már nyűg-elem.

...

Miindig ugyanazt a hatvan
ketyegést produkálja.
Szétfut a vér benn az agyban
monoton vágtájára.

Lehetne ugyanolyan ütemesen csontot ropogtatni a hátban például. Az nagyon kellemes.

Vagy húst potyolni.
Ó-ra-mű-pon-tos-ság-gal.

Tá-tá-tá-tá--tá-tá-tá-
Ti-ti-,
-ti...ti meg
vegyetek már Ágnes asszonynak egy kurva mosógépet, ne mind szarakodjon a patakban a lepedékes lepedőivel, van Tomi Kristály meg Vanish Hoax-i Action. Könyörgöm.

Ne nehezítsük egymás dolgát...


szeptember húsz, Ózsé

Fiktív diskurzus: vanitatum vanitas

a -hülye vagy.

b -én nem.

a -de igen.

b -aki mondja.

a -frászt. mindig tagadsz.

b -csak téged.

a -miért?

b -mert letagadsz.

a -rossz dolgot mondott most a tévé. száz éve nem volt olyan hideg tél, mint amilyen lesz most.

b -biztos nem lesz olyan hideg, mint te.

a -én nyári születésű vagyok, ne hülyéskedj.

b -én is.

a -hideg vagy, átfúj rajtad a szél.

b -mert melletted meg lehet fagyni!

a -nem engedsz melegedni..

b -soha nem is kéred.

a -mert nem is figyelsz rám.

b -elvárod?

a -szeretném.

b -én nem látok beléd.

a -felszínes vagy.

b -miért is?!

a -...neked most az egész világ kell, nem egy kis darabka belőle.

b -még mindig nem értelek.

a -nem is kell. tévedtem. és utálom, hogy megint tévedtem. ezért most utállak, hogy tévedtem. haragszom. rád, magamra.

b -nem tudom mit mondjak. igazságtalannak érezlek.

a -igazságtalan az egész. és örülök, hogy nem érted.

b -ezt kifejtenéd bővebben?

a -nincs kedvem hozzá. bánom is, hogy felhoztam. igazán, ne haragudj, de nincs türelmem erről beszélni. nem akarok. nem...csak...mindegy, felejtsd el.

b -lehetetlen vagy.

a -te meg hülye.


szeptember tizenkilenc, Ózsé

a levegő jót tesz az agynak - neurobiológiai leírás

na most aztán szerussz.

hangzik a felkiáltás, már nem a szájamból nekem, hanem a kicsi agyamból, ami még ugyan hatalmas nagy csarnok, csarnokvíz is van benne vagy mi a jó ég, vagy urambocsá, az a szemben lenne? a fene tuggya, mindegy is, víz csordogál odafenn is néhanapján, hát főleg, amikor annyi ordenáré botorság fut át rajta úgy rendesen, s olyan hirtelenséggel, mint az istennyila. s hogy csapodnám a buksit olyakor, na de ne legyünk agresszívkodók, mert az sose nem jó, hülyének is kell olykor-olykor lenni.

hár hogy mi az én bajom most? há elmondom én: az a sok szecska, ami pár hete gyün belőlem kifele. na nem hogy itten bebábozódunk a bánatosba! meg ugyan mitől is? ejnye na. elvárásaink vannak? úgy? csalódunk össze-vissza? úgy? elKussoljuk a szívünk bugyrába lévőt, oszt isszuk a levét, mer odabenn ragadt, ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint eljusson ahhoz, amékhez kéne? ugye? vagy pánikolgatunk, idegeskedünk, aranyapám, idegeskedünk? há szétbasz az ideg! há nehogymá.

na de nem lesz itten ilyen shoumulatság. én aszondom, ennek véget kell vetni azonnyomban. nem kell ide sírás-rívás, okosozás, sunyizás, nem na-eccerűen kész, ennyi vót, meguntam, meguntad, megunták mind az összesen, akik olvasták a sok hülyeséget, a világok összes fájdalmát, ami egy emberbe beletömködhető. hát fárasszam én magamat meg másokat? hát lószart. hát elmúlik az. kellett az is, de mosmá nem kell.

engedd el, mondják a keleti népek, jóvan, hadd menjen, akkor megint elszólom: szerussz, csáó.

ja, mi is jutott az eszembe, meg is van, ni, ezt figyeld: meguntam a kocsmát. büdös, drága, mint a franc, én meg nem szarom a pénzt. úgy szépen magyarán leírva. és amúgy se kívánom a helyet. az embernek a kinti világban is kell élnie. van olyna idióta szokásunk, hogy állandó jelleggel befele akarunk bújni valami téglából épült lyukba. jó, oké, hogy mindenki anno nagyonnnnagyon régen elúbújt valahonnét, mert hát ahhoz, hogy napvilágot lássunk, elé kell bújni onnan, de kérem szépen alássan, az, hogy valahova azóta is be akaruk menni, az nem véd meg az atmoszférás földgolyón való léttől. ugye. akkor már kint is kellene valamit kezdeni magunkkal. nem kényszeresen bezárni magunkat. egy záródó világba megyünk be, egy záródó világtól várjuk azt, hogy majd kinyíljon előttünk? bolondok vagyunk. elhülyítettük egymást. vagy elmegyünk ki a tájba, és ugyanúgy bezárjuk magunkat? bezárjuk az agyunkat? pihenés helyett méginkább leszívjuk, lefárasztjuk, hát jó az? jó az, hogy kikergetem magamból a lelket? nem kellesz. mi a szarért nem kellesz? mert nehéz vagy és fájsz? mert rádrakom a súlyos kilókat, és hátbaszúrlak én magam? pontosan azért!

nem kéne mindig kicseszni magunkkal, ez a helyzet.

és ugye, milyen nehéz? nem beleböködni magadat a földbe- kihívás. 

és akkor a végére mutatok egy humor szkeccset. ha legközelebb baromságon kapnád magad:

esett ma az eső, én meg-kattantam - fotóposzt -

Retrovíziók tavalyról - fotóposzt

Folder-szemlét tartottam, s leltem ezt-azt a fotóim közt.

Tavalyi Pest

Más: 

Mosolyog a gyomorszájam

Azért pazar volt ez a nyár.

Mondhatni, ilyen élménygazdag nyaram nekem még nem volt - és most meg is köszönném szépen mindazoknak, akik lehetővé tették, irtó hálás vagyok, ez az igazság. Rengeteg mindent kaptam. És próbálkozok ugyan, de sehogysem sikerül nem érzelgősen írnom erről a pár hónapról: rágondolok s érzelem-csőtörést szenvedek, de nem baj, oké, jól van ez. 

Át-tutajoztam a nyarat, oda s vissza s még azon túl is mentem. Kaptam sokmindent, ennek nagyrészét jelenleg is őrizgetem, mert nem vész el-olyan dolog, s nem kopik meg, bírja a soksok huszonnégy órát, egyre több ez, s fájó ugyan olykor, mert ami szép és meg kell váljon tőle az ember, csakugyan megereszt egy keserű ízű nyálat a szájban, nem tehetni ellene semmit. 

No de nem csak az utazgatások, a kedves munkálkodások, az izgalmas új területek, remek új emberek és szférák szelídítése jelent boldogságot, hanem kérem, töredelmesen aszondom én, párszor majdnem szerelmes is lettem. És valószínű lennék is, most is, ha nem fejezném itt be ezt a mondatot, mert mint előbb már elszóltam: kicsit fura ízű kezd lenni ez a lekvár és innom kell rá egy pohár vizet. De tudjuk azt jól, maga a folyam bódító, hullámos zavarossága a valódi érték, ami közben zajlik belül. És amit ad. Amit kapok ingyen, bérmentve. És ami - bárcsak, remélvén - közben énbelőlem is egy kicsit odaragad.

S mondom: majdnem...

Ragacsos emberek vagyunk mi.

Szerencsére.

Közben félek minden egyes ide leírt szótól, mint égő parázstól viszolyogván, vajon túlontúl fecsegek-e, vagy miféle bolondságnak hangzik mindez és miféle nagy bolond vagyok, hogy nem tudom lecsapni azokat a fránya pillangókat, mikor semmi, de semmi értelme sincsen - mondom én már elkeseredve, óistenem, hozom is azt a pohár vizet, még citromot is facsarok bele... -

De szép mindez, mégiscsak - mikor embertelennek hat embernek lenni.

Mikor szanaszéjjel tudnék szakadni és halomra szórnám darabjaimat, mert mindenhol ottragadok egy kicsit lélekben, aztán cipelhetem a testet, ha lehetne mindig máshová attól, mint ahova éppen került- miután onnan is elkeveredett.

Hát hogy is mondjam tehát. A nyári állomásaim mind kedvesek nekem. S még akkoris, ha olykor néha már az idegfrász kerülgetett a sötét oldala miatt, mert ne felejtsük a fenékigtejfeles sztorit se, ugye-ugye, no de értelemszerűen kompromisszumokról beszélünk meg a yinről meg a yangról. Kezitcsókolom, minden szerethető bárminek kötelezően van negativitása is (aminek nincs, vagy éppen nem láccik, na ott valami erősen bűzlik), nemcsak a kellemes és az esztétikus akármicsodák. Beszélek itt városról, térségről, rendezvényről, emberről egyaránt. 

De na igaz is: nem akarok hálátlannak tűnni, ugyanis voltak itthon, Váradon is szerethető idők az agybomlasztóan meleg évszakban: Szent László Napok után- (köztes Moszkvás bolondozások, Slam Poetry, mint abszurdacska humoroshka performansz) Tusványos előtt, Tusványos után-Kolozsvári Magyar Napok előtt, KMN után-Fântânele előtt, s Fântânele után-Budapest előtt is. (Bár urambocsá, utóbbi kettő már szeptember volt, naszerusz).

Voltak kétségeim is, mielőtt belevetettem magam a nyári élményekbe, hiszen jórésze mind újszerű volt és azt gondoltam, na most aztán bizonyítani kell rendesen- ennél fogva pedig tartottam is tőle cseppet, de szerintem még a nagy bátraknak is összeszorulhat a gyomra, hát még a túlgondolkozósféle neszekutyakeksznek- de jelentem: köszönöm, megvagyok, a gyomorszájam mosolyog!

Most ezeket így leírván asszem egy kicsit megnyugodtam. 

De nem sietem el a csillapodást. :) És éppenséggel befejezettnek sem érzem ezt a szöveget, de most kellően kiestem a ritmusából ahhoz, hogy most tegyek pontot a végére. Úgyhogy most akkor pont.

Egy sima, egy fordított

Most újra belebámultam a fejedbe. Látom, maradtam a régi képem...csak a körülmények változtak. És nemes esetlenséggel belezuhantál a körülményekbe: most én magam is csak egy körülmény vagyok-

Vagy ha épp arra jutsz, hogy újabban nem szólsz semmiről, valaki mindig lesz, aki beszámol ennek az ellentettjéről.

Három bekezdéses cselekményvázlatot is kapsz, a végére egy szépen felépített tanulsággal az eddigi fejezetekre kiterjedőleg.

Unom nagyon az egész félszeg állapotot. A helyszín adott, a fizika viszont fityiszt mutat a szellemnek. Az bolyong, messze. És a gazdatest egyes szám harmadik személy csupán. Az én személyazonosságom viszont most kibújt a hitelesítés alól. 

Kóborol messze tájakon. Fenyvesek ágain nyújtózik, túrkál óvó csillagszórványban valamiért.

Ablakomon most csak az éjbeöltözött város macskaszemei tükröződnek. Valami kék neon pislog sötét fáradtságba. Valahol láttam egy suhanást, mintha szembogár lett volna, -két perc, nem sok - mintha keresztbe visszapillantott volna egymásba, én a te szemgödrödbe s te az én pupillámba.

Közben semmi sem történik.

Úgy fordulok ki magamból, hogy azt sem tudom, ott voltam-e benned.