Nem könnyű, de zene

Hangzását tekintve kedves, nem túl bonyolult, de olykor komor. Meglötyögteti a vállad. Aztán ha még jobban kinyitod a füled, szöveg is kerül, attól meg leesik az állad. Sok is van belőle, tömény is (mások spórolnak a szavakkal, ennyi duma már duplalemez). Műfajilag alternatív rock; nem könnyű, de zene. Mi az?

Gratulálok, a helyes megfejtés a Hiperkarma.

Hát a jó ég meg tudja, mi okból szeretem, de szeretem. Nem a név miatt, bár bevallom, jó buli asszociálgatni is, hogy karma, kelet, nyugat, ok, okozat, D. Hume, hiper, szuper, izé. De talán ott kezdődik, - illetve kezdődött – hogy anno középsuliban énekeltük szünetekben a Zöldpardont, én meg próbáltam megfejteni, hogy mi a franc elvont metafóra lehet a cím. (Aztán később persze leesett, hogy a néhai szórakozóhely, na mindegy.) Próbáltam beleélni magam a szövegbe, de csak csöndben vallottam be magamnak, hogy még nem tudom. Ám akkor valamit mégis megsejtettem belőle.

Majd a sejtés csírázni kezdett, miközben múltak az évek, tisztultak a képek és az éppen most múló idő is képes valami újjal meglepni. Szerintem a jó dalszöveg hosszútávon ismerszik meg. Lappangó értelmezések bújnak meg a sorok közt, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban csapjanak le. Akkor pedig áramütésként ér az élmény, hogy baszki, otthonosan érzem magam ebben a dalban, és az a jó kis rímpár is olyan ismerős, mintha a saját fejemből pattant volna ki. Vagy épp sikerül letisztítson egy túlbonyolított kérdéskört, amely hónapok óta ott köröz és csimbókokba gabalyodnak tőle az idegszálaim. Aztán jön az a zene és pontot csinál a kérdőjelből. Ilyenkor én módfelett örvendek. És nem az élethelyzet minőségétől függően, de jól esik, hogy valahol ezen a nyomorúságos kis bolygón vannak még olyan vektorok, amelyek metszik az enyémet, még ha idő és tér nincsenek is szinkronban, de a megélés rokonjellegű.

ez meg saját illusztráció

Tehát ez nagy élmény. A körülmények, az alkotói folyamat körülményeit most nem boncolgatnám, mert minek; azt meg külön nem értem, hogy milyen jogon vannak elvárások a tartalmat illetően. Gondolok itt a legújabb lemezre, a konyharegényre. Hogy ez már nem elég hiperkarmás? Hogy nem elég ilyen, hogy túl olyan. Most akkor tessenek meglepődni: az emberek megélései változnak. Az érzet, amit ez hoz magával, feszt alakulóban van. A zene sem egy statikus valami, ha bezár egy dobozba, akkor már nem hiteles. Én ezért szeretem a konyharegényt: mert nem zár be. Se az alkotót, se a befogadót.

Erről pedig – reményeim szerint – alkalmam lesz megbizonyosodni, mikor Nagyváradra jön a zenekar; a fészbuk meg a karmám szerint április 10-én, este nyolctól kezdenek a Moszkvában. Addig is csak szolidan tessék kiugrani a bőrökből (jó lesz az még valamire).