Néha elfelejtek levegőt venni.
Ezt megelőzően csodálkozom, hogy miért szorul a mellkasom. Aztán rájövök, hogy indokolatlanul több másodperce nem történt belégzés. Meg is örvendek ennek, majd egy ssssszzzz, és kilégzés.
Jó, ha ki-be jár az oxigén. Anélkül nehézkes.
Pedig az évek folyamán párszor már elakadt a lélegzetem. Úgy látszik, erre mindig figyelni kell; időben észhez kapni, hogy később se legyen fennakadás. Csöndes szemtanút állítani rá, komótosan követni az eseményeket és mikor ott van a pillanat, nem kiesni belőle - bokán bökni, hogy menjen tovább, ha meg is ijed olykor; nincs baj. Nem csak az ember hibás maga, hanem a világ is. És a világ, az egy elég fontos szempont és jókora nagy befolyás. Meg érted, hogy folyás. Mozgásban van tehát, nem áll le, még ha örökkévalóságban körkörösen rohangáló veszett állatoknak is tűnhet egy lélegzetvisszafojtott töredék - azért csak megy az tovább: az emberi felfogás a lassú. És akkor kell jöjjön a böködés, eriggyél, szívjad be és ki, be és ki.
Ha meg már a lemondás környékez, jönnek a meglepetések. Például, hogy a PLATFORM Magazintól (http://www.platform-mag.co.uk/) visszaírtak nekem, hogy teccik a melóm, és publikálni kívánják az egyik fotósorozatom a következő számba. És még ilyenkor is venni kell a levegőt tovább, be és ki, be és ki. Na, ilyenkor meg aztán főleg. :)
Szóval mindent meg kell próbálni, ezt mondogatom magamnak folyton. Pláne a ki-belégzést, hogy működjön a folyamat. Nehéz.
No comments:
Post a Comment