a múltkor festettem egy képet, amolyan önarcképszerűt, de azóta már nem is úgy nézek ki. nézem magamat a tükörben és azon gondolkodom, hogy miért piszkál az, akit látok benne.
holnap péntek. ez a hét jól telt el, de még van belőle három nap. hétvégén mire kéne számítani? hétvégén vége lesz a hétnek. aztán újra számolunk. de számolhatnánk tovább: nyolc. kilenc. tíz. tizenegy. és így tovább. az már egy olyan folyamat lenne, amit nem nullázok le. ja, persze nem kedvez ilyen-olyan kibúvóknak - az már a sűrűje, az abszolúte a sűrűje.
azt néztem a szerpentinen, hogy mekkora zseniális elme (elmék) volt, aki képes volt felállítani a közlekedés rendszerét: utak, sávok, kresz, kutyafüle. az emberek pedig megtanulják, megszokják, használják és ha szembe mennek a rendszerrel, megszívják, konkrétan akár az életükkel fizetve.
le kell kapcsoljam a neont, mert fehéres kék a fénye és kikészít. na, ezért nem fogok én útforgalmakat megálmodni, mert majd eszembe jut a neon, felállok, lekapcsolom és kizökkenek az egészből.
(hülye példa. van az a fajta forgalomrendszer, amit kézben tartok, még ha a neonfényben zombivá is kromatizálódok.)
nemtom. a macskámnak például a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nyakamba mászik és hideg orrocskáját a hajamba fúrja, ha fázik. és dorombol is, mert szeret, na. én is dorombolok neki, mert szeretem. nincs kockázat, nem kell tartani semmitől, csak a vegytiszta valóság van. az emberi lény valahol nagyon elbaszta.
a legszebb volna úgy viszonyulni a dolgokhoz, mint ahogy igazán szeretném.
No comments:
Post a Comment