Előző este kitörni éreztem magamból egy jókora adag agressziót, amely végülis nem sikerült teljes egészében megnyilvánuljon, de asszem nem bántam volna.
Hanem másnap reggel szívesen össze-vissza ropogtattam volna emberi pofacsontokat. Van ilyen. Nem pszichotikus ez, csak más mondjuk nem írja le egy blogba.
Szóval aztán az agresszió utáni vágyat felváltotta valami nyomasztószerű sugallat; valaminek az elhagyása, elmúlása, vagy valami gyökeres változás terjengőzése a levegőben. Nemtom. Lehet, hogy molekuláris szétesés történt valamiben és a hiány szokatlansága ereszkedett talajszintre.
Na, ez volt. És egész nap a Kiscsillag - Miért nem tudod c. száma ment a fejemben, de valamiét nem engedi belinkelni. Akkor maradjanak csak a képek.
megnyomjuk a gombot és már megy is
a forgó rendszerben mozgó testi pestis,
mert kettőn áll a vásár és nincsen tuti nyerő
te a centrifugális, én a tehetetlenségi erő.
Újabban virágfotókat, kajafotókat meg macskafotókat posztolok fészbukon.
Meg közös portrét zenésszel.
Továbbá aránylag nyugodt vagyok.
Még arra sem veszem a fáradtságot, hogy ha valamiért ugyan aggódhatnék, az kimerül pár reáfordított mondatban, mint közlés annak irányában, hogy azért olykor eszembejutnak dolgok, de mélyebben nem megyek bele. Kronológiailag addig még úgyis van és addig meg úgyis lesz valahogy minden, ami lesz.
Amitől Zsuzsi kiszalad a világból és kétszer megkerüli azt: az összefüggéstelen, süket duma, aminek se füle se farka és amúgyis minek csinál az ember se**et a szájából.
Na nem. Ennek semmi értelme. Az ilyesmiben nincs semmilyen koncepció, ami a közlés módjára és szándékára érvényesíthető lenne.
Én meg vagyok lőve a True Detective c. sorozattal. Sajnálom, hetek óta kísértenek a képei, a zenéje, a brilliáns atmoszféra meg a többi. Úgyhogy ezt a bejegyzést a TD-nek dedikálom. Az idézett dalszöveg a főcímzenéből van. A Fotográ fia meg saját. Szóval: enjoy.
"In the hushing dusk, under a swollen silver moon, I came walking with the wind to watch the cactus bloom. A strange hunger haunted me; the looming shadows danced. I fell down to the thorny brush and felt a trembling hand." (Handsome Family - Far from any road)
Kistehén: jelzős
szerkezet egybeírva; többes számú férfiak
alkotják és olyan művészi eszközöket használnak, mint gitár, dob, metafora meg
ilyesmi. Mindemellett bizonyos szintű képzavar is befigyel, lévén, hogy a név
maga aprómarhákat juttat a mezei befogadó eszébe, ám a Kistehén (azontúl, hogy
a nem-értőknek még mindig inkább csak
Szájbergyerek) sokszor azonosítható a fauna másik jeles képviselőjével, a
nyúllal.
No de még mielőtt
faji kérdésekbe dugnám az orrom, közölnöm kell egy igen fontos tényt: a
Kistehén az az együttes, amely március negyedikén a nagyváradi Moszkva Kávézóban koncertezik. Másodjára. A tavaly tavaszi ugyanis elmaradt, mer’ hogy
akkor épp be volt zárva a kocsma. A tavaly előtti koncert viszont olyan régen
volt, hogy azóta több, mint négy évszak eltelt és kénytelenek voltunk digitális
hanganyagokat lejátszani, hogy a természethez
közelebb kerüljünk.
Többféleképpen
lehet értelmezni a Kistehenet. Van, aki szerint simán szar. Másnak a régi
hangzás tetszik és az újra ujjal mutogat. Na, én nem ezekről fogok beszélni,
hanem a harmadikról. Az pedig egy hármas kombináció: a természet-állat-ember
kapcsolata. Erre amúgy tegnap jöttem rá értelmezésileg, miközben lemetszett
faágakat szedtem össze az almafák alól. És akkor beugrott, hogy mennyire
szeretem a Kistehén egyedi közlésmódját. Az ember az evolúció csúcsa – mondják –
és legtöbbször mégsem képes két értelmes mondatot összerakni úgy, hogy az
túlbonyolítás nélkül lefedje a valódi üzenetet. Erre jönnek a kistehenes fiúk az
olykor gyerekes, leegyszerűsített szövegeikkel és jól p(r)ofán is csapnak vele.
Olyan nyelven szólnak, amelyet a felnőtt ember egyre inkább elfelejt; amelyet
esetleg szégyell szájára venni, mert kinevetnék; olyan idegen nyelv ez, amely
mindenkiben ott van vagy ott volt valaha. Csírájukban megfogni az érzéseket és
mégis valami furcsa ösztönszerűségbe konvertálni, amely annyira érthető és
annyira egyszerű, hogy az már szinte hülyeség – persze nem az, de túlspilázott
modern emberként lemenni állatba, vagy egyszerűbb, tisztább látásmódú gyerekbe
nehéz. Pedig mi is természeti lények
vagyunk, lelkes állatok.
Asszem nagyon jó
nekünk, hogy a Kistehén nem fél a gagyitól és fogyaszthatóvá teszi a komoly
dolgokat úgy, hogy közben tudjuk és erezzük is, hogy ez a falat máskülönben rogyásig
megfeküdné a gyomrunkat.
Persze még sok minden
egyébért lehetne pirospontozni a zenekart, pölö azért, hogy milyen fasza
dolgokat csinálnak versből, amit költő ír, ők meg elénekelik nekünk, hogy
tisztuljon a belsőnk. De hát ez alap, ezt tudjuk és mindenféleképpen hatalmas
köszi érte.
Ti ügyes, szép és
bolondos férfiemberek, várunk már titeket, hogy ismét egy szépet zenéljetek a
Moszkva nevű rezervátumba’ nekünk: éhes, lelkes állatoknak!
