Vanitatum vanitas

A rövidebb hajszálakkal volt mindig a legtöbb baj, a tarkója környékén. Akárhogyan is próbálta copfba fogni, azok a kicsi rövidek mindig kibújtak a fogásból; elhivatottan lázadtak a hajgumi szorítása ellen. Így hát fel kellett őket tűzni. Az sem volt egyszerű feladat - az esztétikumért szenvedni kell.

De legalábbis többet próbálkozni kettőnél, mondjuk. Persze sok egyéb miatt is lehet még szenvedni, de a hajtűzés is van olyan szenvedéssel teli, mint mondjuk a disznóvágás. A disznóvágás olyan, mint a karikacsapás, csak itt nem karikát csap az ember, hanem disznót vág.

Felcsatolni a hajat, na, az más. Az teljesen más.  Mert míg tudjuk, hogy ha megvágjuk a disznót, az felsír, és ha elcsapjuk a karikát, az gurul; no de mi lesz a hajjal? Beletűzzük a csatot és mi lesz? Csattogni fog? Nem. Megtartja a hajat? Ugyan. Valószínűleg szépen kicsúszik a csat alól a megtűzésre szánt adag haj. Mert ezek a nyomorúságos kis drótcsatok ilyenek ám! És nincs az a csodacsat, amely elbánna a tarkókörnyéki rövidebb hajszálakkal - főleg nem esztétikusan.

Így latolgatta magában a dolgokat, aztán megelégelte az egész hercehurcát és lemondott eme fodrászati tudását jócskán meghaladó ötletéről.

Bezzeg a disznóvágás! Annak legalább van látszata. Meg íze. És esztétikuma.

Fogta a csatokat és lebaszta a tükör elé.

nehéz

megsárgult a hársfa az ablak előtt. 

valami hátulról húz le a tarkómtól, végig lefele kúszva a gerincemen egészen a farkcsontomig. ott megáll. 

két lábfejem ólomtömb. 

így lépkedek. 

az ellenfényből csak apró, repülő bogarak sokasága látszik ki és nem lehet őket kikerülni. három másodpercenként csapódnak az arcomhoz, nagyon kellemetlen, ahogy ostromolnak és védtelenné válok, mikor már a szememből kell kipöcköljem őket. még sokáig pillogok, szemgolyómat ide-oda forgatva segítem az eltávolítást. úgy érzem magam, mint egy megbolydult hangyaboly. így lépkedek. 

a föld fém, tarkóm mágnes. 

elém hull egy nagy, lapótya hársfalevél. 

valami vasárnap íródott bejegyzés

a vasárnap egy önnön fényétől megfakult...valami. annyit mind ecsetelték neki mennyire fontos, különleges és hasznos, hogy rendesen a fejébe szállt. aztán valahogy mégsem működik a dolog. akkora az elvárás a vasárnap irányába, hogy szétpukkan az egész.

a dolgok csak nagyob ritkán felelnek meg bizonyos hozzájuk társított jelzőknek. sokszor maguk a jelzők is tévesek, megtévesztőek és feleslegesek. jelző. hát csak jelez, de nem mutatja meg az egészet. akkor hát érdemes felvonni a szemöldököt, ha nem klappol a dolog? 

adott egy útszakasz, mondjuk építkezési területet övező járda. az építkezést hosszú, drótkerítésre felerősített banner választja el a járdától. egy, ezen az útszakaszon haladó gyalogosnak eszébe jut, mi lenne, ha egy kiálló drót belefúródna a szemgolyójába. valószínűleg fájdalmas aktus volna, valószínűleg ott helyben látását vesztené és attól a perctől kezdve gyökeresen megváltozna az élete. ki gondolná, hogy azon az útszakaszon, amelyen naponta közlekedik, teljesen random kivájja a szemét egy kerítés kiálló drótja? senki sem gondolná. ő maga is inkább elhessegeti fejéből ezt az ostobaságot.

korábban, egy gyalogosátkelő harmadik csíkjánál ugyanennek a gyalogosnak ismerős illat csapja meg az orrát, ám az illathoz csatolható ember egyáltalán nincs jelen az adott helyszínen. a gyalogosnak eszébe jut pár dolog erről a furcsa benyomásról és pár másodperc múlva észrevétlenül ki is megy a fejéből az egész.

néha csak úgy megtörténnek a dolgok.

maradunk élve

telefonos fotók a 11/1.-i őszről.