most múlik pontosan

Jópofa ez a fészbuk. Aszondja:

Zsuzsi, we care about you and the memories that you share here. We thought that you'd like to look back on this post from 2 years ago.

tessék: egy tök random fotó, hogy legyen.

Szóval emlékeket posztolunk. Eleve ahogy ki lett posztolva már emlék. Eleve, amikor posztolom, már emlék. Eleve emlék, mert kiposztolom. A kiposztolás pillanatában már csak emlék. Folyamatosan magam mögött hagyom az éppen múlót. Mondhatnám, hogy most múlik pontosan. 

Az egy-két évvel ezelőtti emlékeim és a most-am között mégis van némi közös. Például, hogy mindig az évnek ebben a szakaszában esek szét. Az évnek ebben a szakaszában sokminden történik, sok vektor metszi az enyémet, és ezek nagyrészt kellemes, de minimum érdekes helyzetek, ám temporálisak. És gyorsak a váltások, nincs kecmec. Amikor meg épp holtidő van, totál szétesek és kifordul az egész agyam a koponyámból. Számörtájm szednösz vagy mittomén. Szeretem a nyüzsgést, de szeretek egyedül is. Viszont ha már sok(nak tűnik) a nyüzsgés, vágyom az egyedüllétet. Ami ha eljön, mégis megőrülök tőle. Ennek a fordított verziója is igaz. Mindig kardozok valami ellen. Mindig valami más kell, mint ami van, mindig másfele, mint ahol épp, stb. Aztán meg - a tapasztalatok szerint - ősztől kb tavaszvégig ezek a kilengések optimalizálódnak és jól érzem magam (többé-kevésbé) abban, amiben vagyok. Nyárra valahogy megbolondulok.

Ám az, hogy javarészt szétforgácsolom a figyelmemet, nagyjából konstans. Nem jó. Annyi felé kapkodom a fejem, hogy végül beleszédülök. Jaj. Tudom, hogy ez nem jó. Mostanában egy mozgó járműben ülök. Nézem a mellettem elhaladókat. Nézem azokat, akik beülnek mellém. Azonosulok velük egészen addig a pontig, amíg ki nem szállnak. Aztán már csak messziről integetek, miközben az ablak lassan bepárásodik. Majd beül valaki más. Látok tereket is közben. Szimpatikusakat, szépeket, érdekeseket. Kiszállok, hogy bemenjek az első boltig, de már szól is az autó dudája, hogy indulunk tovább. Én meg csak nézem, mit hagyunk el. És nem tudom biztosan, hogy meddig megyünk, vagy hol van átszállás, vagy jönnek-e velem mások vagy én szegődöm valahova, vagy más szegődik hozzám. Ebben a sürgés-forgásban minden változó; az egyetlen biztos pont én vagyok. És ez az, amit a legnehezebb elfogadnom.

nyáridei bú

De jó volna mindig derűsnek és életvidámnak lenni. De jó volna ellesni azt a lényeges trükköt, ami folyamatosan tuningol. De mit tehessen egy melankóliára hajlamos majom, aki mindeközben érzi, hogy a személyiségének nagyobb részét teszi ki a hülyeség, az elnéző, feloldó és ha ironikusan is, de hátbaveregető hülyeség. Nem pedig ez a fasz melankólia. Ha sűrű menet van, akkor hurrá, bezzeg két lájtosabb nap után már kardjába dől és nincs értelme az életének. Na és ha van, akkor az mi? Hogy egyáltalán hova tart jelenleg? Hogy az, ahol most van, az kurvára oda fog vezetni, ahol nagy kreativitásban élvezkedik majd az önmegvalósítás (van ennél nőklapjacafésabb szó?) lankás tartományaiban?

Meg hogy nem talál közeget, értő és figyelő közeget. Vagy legalább kapisgálót. Ez világfájdalom? Mer ha igen, akkor isten ments és befogja, hiszen ő maga is vakarózik tőle. (Meg az utóbbi néhány poszt is mekkora vinnyogás már, te jó ég, mostmár igazán jöhetne valami hippi odaszarás.)

És hogy van az, hogy az utóbbi évek hasonló szakaszában ide lyukad ki? Oda, ahol vaskosszárú kérdőjelek nőnek az arra tévedő rögös fejekre? Hát gondolkodni is fárasztó bármin. Párolt agyak mennek az utcán, lázasan a negyven fokban.