Nincs melegvíz, a szoba hideg, a padló, mintha jeget tapodnék mezítláb; a taxi melegít.
Közeleg a tavasz. Már itt kapirgál a ház előtt, beletúr a meredt földbe, vizsgálja az ajtó repedéseit, küszöb alatt les, éles napfénnyel riogat. Nincs menekvés.
Úgy olvadnak a szavak, mint a hó. Hiszen már nyoma sincs a télnek; tócsányi betűhalmaz csak, mi utána maradt. Ennyit jelent. Nincs mit mondani. Amit lehetne, azt meg minek. Hadonászó halandzsa osztag tömpe lándzsákkal.
Melegítek majd vizet. Jó forrót, hozzá hidegvíz, hogy több legyen, egy test nagy felület. És csend.
Bámulom a plafont, nem jó, túl sok, túl kevés, felgyorsul a szívverésem, jönnek a szavak kérlelhetetlenül és utálom mind. Nem akarom őket mondani, el akarom felejteni, mint a fontos dolgokat.
De elmondom és menten elvesződnek, elpárolog bármi jelentés, kiürül, és kiürülök.
Lehúzni a rolót, nem szólni egy árva szót sem, kifoszlott mondatok lógnak le a falról.
