huuuge photo post

odaszögelt holdak

 Az utcai lámpák, mint odaszögelt holdak fénylettek a sötét égbolton, egymás után, sorjában. Udvarukban tavalyi hópihék szikráztak, úgy tűnt. Csend volt és nyugalom, ami olyan kései órában, főleg hétköznapon egészen kellemesnek hatott. Néha villamos zötyögött el a kint baktató mellett, vagy valami állat szeme fénye villant meg, amint a járókelővel találkozott pillantása, majd tovább is suhant, folytatva éjjeli kóricálását. S újra: csend. 

            A tejszínes békességet egy semmiből jött hang kavarta föl, mély, fakanál tompasággal:

-Kérem, hallgasson meg! Asszonyom. Meg tudom magyarázni.

A megszólított -nyilván- egy nő volt.

-Uram, mégis kinek akar magyarázkodni? Nekem? Önmagának? Vagy az egész világnak talán? Bárhogy is legyen, értelmetlen. Maga semmit nem bán. Eképpen miről beszélünk?

Bosszús hangja ércesen karcolta a levegőt, ahogyan sűrű be-és kilégzései között igyekezett minél több szót kiszuszakolni odabentről. A férfi gyorsan, ámde felettébb balgán védekezett.

-De, én mindent bánok. Sőt, még annál is többet! Kérem, értse meg.

-Persze, értem én. A gond csak az, hogy maga nem. Jómagam képtelen vagyok erről többet mondani.

-Maga az utolsó mentsváram, reményem. Asszonyom... - s ez a ballonkabátos úr mélyen belenézett egy odaszögelt holdba. A nő arca most valahogy meglágyult. Puha, alig észrevehető mosoly húzódott ajkán, mely beszédre nyílt:

-Kérem szépen. A maga utolsó, igazi reménye saját önnön maga.

            A következő pillanatban furcsa, illetlen zaj háborította meg a jelenetet. Kiégett egy hold, a szögek pedig egyesével pattogzottak alá sápadt, ámde odaégett, megégetett képéről. Haloványan pislákoltak a zsinór nélküli égi fények, álomízű leheletükkel beásítva a Tejút gidres-gödrös ösvényeit.

magán hakni

Lélekvándorlás

Elborult, mint egy elme

a gyógyintézetben.

Elpárolgott a lelke

megunta a testben

az életet, gondolta

szerencsét próbál

fejben csűrte-csavarta

a dolgot. Mostmár

végre elhatározta:

beadja derekát egy

lélekvándorlásra..

na nesze itt van a jegy

képzelt vitorlásra.

Megy majd a pálmafák

árnyékába, süvítő

szél cibálja kapucniját

fejeket letépő

zuhatag fröccsen arcába

vígan tűri a dolgot

mer' nem jön sehonnan cápa,

hogy bekapja a horgot,

mint egykoron az ő teste,

melyet hátrahagyott tegnap este.

Vicces volt, hogy milyen vaksi

a nagy hústorony szeme.

Szórakozott, mint egy hakni

és csak szarozott őkelme.

Mint sokan mások amúgy

szerecsia életükben,

amelyet hagynak csak úgy

eltűnni a süllyesztőben.

Pedig megvolt bennük az X,

mint a tévés faktorban...

nem bőrre kenhető, az fix.

Elfolyt magzatkorukban

a bátorság cseppje is-

A lélek meg megy lelkesen

tovább -mint aki szenilis-,

vakmerően és csendesen.

csimpaszkodó

    Szeptemberi napsugár kacsintgat rám a hátrahagyott nyár minden bájával. Szégyellősen, remegve bukkan fel megannyi pillanat, szín, hang, mozdulat, melyek úgy lopakodnak mellettem -csimpaszkodva, ragaszkodón-, mintha attól félnének, egy üres viszláttal örökre búcsút intenék nekik s az elmúlt időnek. A kellemestől hogyan is válhatnék meg, nem úgy, mint a kellemetlentől, melyet igyekszem elereszteni, eldobni, kitérni a bumerángtérből.

    Én igazán nem tudom, mi baj van az ősszel, miért kell úgy sajnálni a meleg évszak elmúltát. Kifejezetten szeretem. Mert szép. Egyszerű. Pompázatos. Határozott. Tudja a dolgát s benne a természet is. A száradó leveleket el kell hullajtani. Méltóságteljesen megválni tőle, néhány kóbor pillanatig gyászolni felette, majd átadni a lehetőséget valami újnak. Csak így van értelme.

  

Papírcica. Nem rajzolok neki arcot, csak hagyom, hogy tejfeles, végtelen fehérségével meredjen rám, meghagyva a teljességnek azt az illúzióját, amelyet számomra közvetít.

Játsszunk kishercegest.

  

befőtt-vers februárból

befőtt-vers februárból. tessék fogyasztani, még finom.

Olyan idegen már...

Megidézek.

Gertyát is kerítek,

ha így jobb.

Ha úgy ismerősebb

és amott

felsejlik a múlt.

A szög rég kibújt

a zsákból.

Pillanatnyi kámfor...

Nem értem mi szúrt

Mi égetett odabent.

Talán az érzés-kimúlt

csak a méla serkent.

És bú.

Röpke megemlékezés:

ez voltam.

Egy szép temetkezés:

elmúltam.

S olyan idegen már

az arc,

a szív,

a karc,

a rím,

a kép miképp

voltam rajta

egykoron.

Múlt korom.

Egy utolsó sóhaj még

s eleresztem

a visszaidézhetetlen

régmúlt órák ütemét.

O.Zs. 2011. 02. 06

bits of summer

Just some random photos taken during this summer.

Rend a lelke...

          Mától szeptember van. A szobám sarkában pedig még mindig ott hever a kirándulásos táskám. Mentségemre szóljon, hogy üres, tehát nincs benne se szennyes, se oszladozó madárlátta kaja. Ideje volna már egy alapos rendet összedobni, ha már minden más tényleg össze-vissza van dobálva. Rendmániások csöpögő nyállal, remegve tekintenének itt végig s kéjes élvezettel adnák át magukat a tisztogatásnak. No, nem mintha a tornyosuló ruhacsomók, táskák, könyvek és megnevezhetetlen kacatok helyénvalótlansága nem szúrná a szemem, sőt, már teljesen naprakész szlalom-stratégiát dolgoztam ki a szobai KRESZ-t illetőleg. S ha már KRESZ, hamar be kéne szerezzek egy GPS-t a közúti szerencsétlenségeket megelőzendő. Menj tovább másfél métert, majd a következő zokni-torlasznál kanyarodj balra... Túl gyorsan mész.
          Esztétikai oldalról megközelítve a különböző méretű és formájú, kiürült teás-és kávéscsészék módfelett egyedi ízlésről árulkodnak.
          Azért nem is olyan kaotikus a helyzet. Wall-E-vel még nem ütköztem össze, bár kétlem, hogy látványa egyáltalán feltűnne az itteni horizonton.
          Azt is mondják, hogy rend a lelke mindennek. És még jó, hogy nem a mindenkinek. Háh!
          Na megyek surranok, összehányom a dolgaimat. Akarommondani szépen elrendezgetem, rendszerezem a káoszt. További szépet s jót.