szakaszok és pontjaik

Na, mi legyen?

Hát mindenfélét kéne csinálni. Kapásból eszembe jut egy pár ilyesmi: miből mit kéne többet vagy kevesebbet, mit kéne mégis meg amúgyis miért ne, és egyáltalán foglalkozni a kontinuitásban lévő, de szedáltan vonagló kezdeményekkel. Ja, hát egy egész lista van a fejemben. Sokmindent nem is tudok helyénvalóan közölni, és ez a fajta félreérthetőség zavar. Nem más miatt, hanem elsősorban magam (meg azért nyilván az oda-vissza ható erők milyensége) miatt. 

Vagy mondok mást: állok a szobámban. Látom, hogy felvet a rendetlenség, de nem látványosan tornyosuló kupacok okozzák a diszharmonikus képet, hanem a sűrű, lapos akadálypálya. Szétnézek és látom, hogy valami nincs rendjén. (nem mondod?!) Sok-sok minden nincs rendjén. De alapvetően nem tudnék kiemelni egy olyan konkrét részletet, ami kifejezetten kaotikus. Az Egész kaotikus. Rendetlenség van. Oké. De hol kezdjem el, mivel kezdjem a takarítást? Nem látom a fát az erdőtől. Nem kéne annyit gondolkodni, ja persze, hát ez alap.

Szóval akkor random rábökök a szakaszon egy pontra és akkor ez lesz, ez van. Ha más kell, akkor van még egy csomó más pont. Arra bökök, amelyik éppen megfelel.(Vagy nem, dehát akkor meg ott van a következő, lehet ugrálni is. Nem ez a lényeg? Mindenfélét kéne csinálni. Ott a mindenféle.) 

Az elvárások sunyi módon szivárognak be a legkisebb repedéseken keresztül - bárhova, ahol van egy talpalatnyi hely. Nem biztos, hogy másoké, lehet, hogy mások szemüvegén keresztül lett saját vetületté. Nem könnyű összetörni azt a szemüveget és mégnehezebb utána szabad szemmel nézni. Fúj a szél, meg csíp is a hideg. Aztán meg lehet szokni és nincs baj. Nem kell emiatt (ön)cseszegetni.

Vannak még pontok a szakaszon.

A lényeg az, hogy lehet mindenfélét csinálni. Amúgy meg süt a nap és mindjárt sétálok egyet. Ma hajnalban sem sikerült rájönni az élet értelmére, pedig majdnem ott volt. De mégsem. Na majd legközelebb.

eleven

ez az év
eleven
foszlott,
bőrétől
fosztott
húscafat.

Az okosak

Az okosak mindent jobban tudnak, mint te. Az okosak igazságai örökérvényűek és mindenkire ráhúzhatóak, hiszen nem is mondanak egyebet a már jól bejáratott kulcsszavaknál. Az okosak igazságai valamikor a múltban születtek és azóta nem is mozdultak se előre, se hátra. Az okosak könnyedén adják tovább életfilozófiájukat, mert meggyőzőnek tűnnek azok számára, akik igazságok között válogatnak. Az okosak a körömlakkod vagy a hajszíned alapján nyújtanak instant lélekelemzést. Az okosak lehetnének okosak. Az okosakkal lehet harcolni, lehet cicázni, lehet ugyanazokat a köröket eredménytelenül lefutni, lehet okosozni, lehet poénokba fojtani azt, hogy végülis félünk egymástól; és persze meg lehet váltani velük a világot, ha az ő stratégiájukat hagyjuk érvényesülni. Az okosakat mindemellett lehet kedvelni, el lehet nekik nézni, meg lehet nekik bocsájtani. Az okosakat talán nem is kell bántani, eleget bántják magukat. Az okosak azonban nem biztos, hogy felismerik, neadjisten beismerik azt, hogyha tévednek. Az okosakat nem lehet meggyőzni arról, hogy nincs igazuk. Az okosak nem rossz emberek. Mégis, az okosakkal vigyázni kell.

Na de ki vigyáz az okosakra?

Nem könnyű, de zene

Hangzását tekintve kedves, nem túl bonyolult, de olykor komor. Meglötyögteti a vállad. Aztán ha még jobban kinyitod a füled, szöveg is kerül, attól meg leesik az állad. Sok is van belőle, tömény is (mások spórolnak a szavakkal, ennyi duma már duplalemez). Műfajilag alternatív rock; nem könnyű, de zene. Mi az?

Gratulálok, a helyes megfejtés a Hiperkarma.

Hát a jó ég meg tudja, mi okból szeretem, de szeretem. Nem a név miatt, bár bevallom, jó buli asszociálgatni is, hogy karma, kelet, nyugat, ok, okozat, D. Hume, hiper, szuper, izé. De talán ott kezdődik, - illetve kezdődött – hogy anno középsuliban énekeltük szünetekben a Zöldpardont, én meg próbáltam megfejteni, hogy mi a franc elvont metafóra lehet a cím. (Aztán később persze leesett, hogy a néhai szórakozóhely, na mindegy.) Próbáltam beleélni magam a szövegbe, de csak csöndben vallottam be magamnak, hogy még nem tudom. Ám akkor valamit mégis megsejtettem belőle.

Majd a sejtés csírázni kezdett, miközben múltak az évek, tisztultak a képek és az éppen most múló idő is képes valami újjal meglepni. Szerintem a jó dalszöveg hosszútávon ismerszik meg. Lappangó értelmezések bújnak meg a sorok közt, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban csapjanak le. Akkor pedig áramütésként ér az élmény, hogy baszki, otthonosan érzem magam ebben a dalban, és az a jó kis rímpár is olyan ismerős, mintha a saját fejemből pattant volna ki. Vagy épp sikerül letisztítson egy túlbonyolított kérdéskört, amely hónapok óta ott köröz és csimbókokba gabalyodnak tőle az idegszálaim. Aztán jön az a zene és pontot csinál a kérdőjelből. Ilyenkor én módfelett örvendek. És nem az élethelyzet minőségétől függően, de jól esik, hogy valahol ezen a nyomorúságos kis bolygón vannak még olyan vektorok, amelyek metszik az enyémet, még ha idő és tér nincsenek is szinkronban, de a megélés rokonjellegű.

ez meg saját illusztráció

Tehát ez nagy élmény. A körülmények, az alkotói folyamat körülményeit most nem boncolgatnám, mert minek; azt meg külön nem értem, hogy milyen jogon vannak elvárások a tartalmat illetően. Gondolok itt a legújabb lemezre, a konyharegényre. Hogy ez már nem elég hiperkarmás? Hogy nem elég ilyen, hogy túl olyan. Most akkor tessenek meglepődni: az emberek megélései változnak. Az érzet, amit ez hoz magával, feszt alakulóban van. A zene sem egy statikus valami, ha bezár egy dobozba, akkor már nem hiteles. Én ezért szeretem a konyharegényt: mert nem zár be. Se az alkotót, se a befogadót.

Erről pedig – reményeim szerint – alkalmam lesz megbizonyosodni, mikor Nagyváradra jön a zenekar; a fészbuk meg a karmám szerint április 10-én, este nyolctól kezdenek a Moszkvában. Addig is csak szolidan tessék kiugrani a bőrökből (jó lesz az még valamire).

A hatodik napon

Nekem ez az év eleje egy nagy cinikus fintor.
Egy hepehupás szántóföld.
Egy bányató.
Pók a falon.
Más szemében a gerenda.

Lefekszem a hóba - fotóposzt