Rajtakaptál, nincs történet.
Pontosabban van, de csak idáig tudjuk: Lovasi András csak idáig avat be minket, és vezet át (és nem azt mondom, hogy kalauzol, jaj de hülye kifejezés) élettörténetén. Konkrétan 430 oldalon keresztül dumál a lírai énje; merthogy az olvasó, ha már életében hallotta élőszóval beszélni ezt a palit, kikerülhetetlenül az ő hangján olvassa a könyvet. A könyvet. Ja, hogy még nem mondtam, miről is van szó? Hát persze, hogy a Lévai Balázs által írt, összerakott Lovasi - Idáig tudom a történetet című vaskos könyvről.
Nemrégiben (még igencsak friss az élmény) a Kolozsvári Magyar Napokon ültem le a könyvbemutatójára, amin ott volt Lovasi is meg Lévai is. LL Senior. (Kisbolygóméretű poéndarab.) Még cikket is írtam róla, ide ni: http://www.magyarnapok.ro/hu/kolozsvari-napok/839-lovasi-andras-csak-idaig-tudja-a-toertenetet
Persze nem állhattam meg jómagam is a helyszínen beszerezni egy kötetet, pláne ha még dedikálja is az L-L páros. Node, akkor még nem ismertem a könyv tartalmát.
Úgyhogy ezen a hétvégén annak rendje és módja szerint el is fogyasztottam.
Az a jó, hogy ha akarnék se tudnék spoilerezni, igazából nincsenek benne leleplezendő csavarok, mint egy Hitchcock filmben. Attól, hogy itt helyben lehántanám a leplet pár részletről, hát istenem, abból senki nem tudna meg semmit. Főleg nem, hiszen több, mint négy évtizednyi sztorit hülyeség lenne két mondatról megítélni. Az egész egy nagyon szépen átívelő, alapvetően szubjektív elbeszélő történet és mégsem, mert ezzel egyidőben objektív és elemző rálátást is kapunk a dolgokra. A folyamatokra. Az emberi működésekre. Arra, hogy igazán semmi sem fekete vagy fehér: hogy vannak hibák és vannak hibások, de főleg mindenki hibás valamilyen mértékben. És hibás a főszereplő is. Egyszerre megértő és elnéző magával és másokkal szemben és ugyanakkor kegyetlenül ironizálja az egész egyveleget. Stílusa megkapó és izgalmas, sosem tudhatjuk, mikor jön egy mentő vagy fintorgó beköpés. Persze ez nem csak Lovasi érdeme, hanem Lévai Balázsé is, nagyon működik a kémia köztük - még ha olykor ide-oda ugrálunk sztorik és időpontok között, valahogy egységes az egész és nem csapongó.
Biztos vannak színezések, radírozások (Mint ahogy a könyvbemutatón is elhangzott. Alapvetően a könyvbemutatóban elhangzottak kb. azonosak a könyv előszavában is fellelhető infókkal.), de ennyi belefér. Amúgy az idővonal legnagyobbrészt a Kispál és a Borz működésén át halad előre (ezt megelőzi az egészen alacsony gyerekkori emlékek sora), ide futnak a szálak, a férfi és női karakterek, a referenciák, a történetszálak ebben csomósodnak, nyúlnak, kirúgnak és folytatódnak másban. De ezt nem részletezem. Ha érdekel, tessék elolvasni.
És hogy csalódik-e az ember a Nagy Bálványban a könyv végére? Hát nem-e az ember a hibás, aki bálványt csinál valakiből, csak azért, mert színpadon szerepel? Ilyen elvárások nem kellenek. Lehet ítélkezni és hasonlók, de vajon az emberek többsége felvállalná és kiadná saját baklövéseit, mindezt érett önvizsgálat szemüvegén keresztül? Nem hiszem.
Igazából nem tudom, mi az a konkrétum, ami miatt tetszett a könyv. A stílus és a humora mindenképpen közrejátszik (dehát ha Lovasi, ez nem is olyan meglepő), emellett talán a perspektívák és az, ahogyan bemutatja az egyes játszmákat és az ok-okozatokat. Meg az, hogy nem cifrázza a szart. De nem is csak fekete-fehér. Mint ahogy a könyv borítója sem: domináns színe a szürke, fehér kontraszttal és egy kevés matt-mustár - egyszerű, letisztult, szellemes.
Ja, most említsem meg a szerkesztési hibákat és fejezzem ki értetlenségemet, hogy minek kell a kettőspont után nagybetűvel kezdeni a mondatot? Keressem a kákán a csomót? Majd megtalálja úgyis, aki akarja, hehh.
Én élveztem.
Köszi.
