Egy krumpli mindenre válasz

Épp latolgattam fejben az életet, amikor eszembe jutott a Pokémon*. Aki nem tudja, mi az: agymenés. Na jó, anime rajzfilmsorozat, amelyben egy tízéves forma kiskölyök a haverjaival gömb alakú, kinyithatós műanyagdobozokból hív elő természetfeletti erővel rendelkező nonszensz lényeket. Ezek a műanyagdobozok akkor nyílnak  ki, ha az ellenséget (Rakéta-csapat) (értsd: egy borzos csávó és a lilahajú nője - mindketten waxban aludták el a frézájukat - na meg a macskájuk, aki Van Gogh után szabadon orr nélkül tengődik) vagy akár egymást ki kell hívni meccsre. Na, ekkor rágondolnak egy nonszensz lényre, és azt eléhívják a gömbkatulyából, hogy harcoljanak egymással. Ők meg nézik. Illetve megmondják, micsináljanak. Villámcsapás, tűzokádás, ilyenek.

Na de, van egy ilyen kis izé, amit úgy hívnak, hogy Diglett. Mutatom:

Ő Diglett: egy krumpli, aki időszakosan előbújik a földből és piros orra van. Hogy ez miért jó és főleg kinek, azt nem tudom sajnos. Meg azt se, hogy milyen képessége van. Mondjuk valóban meglepő lehet, hogy óriási relaxban, madárcsicsergés közepette hirtelen a seggedbe nyomul egy...krumpli. Vagy rengeti a földet? Éppen az is kellemetlen, ha kilötyög a sör a korsóból, persze. Szóval ez.

Tehát Diglett azért jutott eszembe a mélyfilozofálásban, mert teljesen menő életmódot él. Totál underground arc, laza stílusa van és baromi meglepő, mikor felbukkan. Jön, lát, győz. A felszínre vágja magát és akkor ott van. Semmi stressz, stabil pont a spontaneitása. Nem hiszem, hogy abban a nyomorúság műanyagcuccban lakna. Annál intelligensebb, minthogy behódolna sehonnai emberek idiotizmusának. 

Egy krumpli mindenre válasz. A krumpli maga a válasz. Pláne piros orral! Egyszerű, letisztult, urbánus megjelenés természetes környezetben.  Abszolut nonkonformista. Én követném a fészbukon! Jee!

*9-10 éves voltam, amikor ment a tévében

természetesen szürreál

ma ezt böfögtem digitálba

Beszélgettem Bérczesi Robival

A következő linken olvashatod. Mármint az interjút. Szóvalhogy itt:

http://foter.ro/cikk/20150413_az_en_hangom_mint_egy_oregember_hangja_faradt_de_vicces

Kősziiiii!

néha eszembe jut, hogy

Ott lenni valahol

Az, hogy valahol vagy nem garancia semmire. Nagyon OTT KELL LENNI, hogy ne csak lássanak, de észre is vegyenek. Ideális esetben ez csípőből megy, mondhatni természetes módon, semmi erőltetés, semmi vértizzadás. Merthogy mittomén, egyszerűen úgy simulsz bele a folyamba, mintha mindig is ott lettél volna. Aztán vannak nem-ideális esetek is. Amikor minden elszalasztott önláttatás azon kétség salakját piszkálja fel, hogy ez bizony halvány sávot koptat az arcodon. De ez már nem a természetes simulás. Ez súrlódás. (meglehet, hogy csak az agytekervényeid súrlódnak, de veszettül és igazából üldözési mániás, túlparázós idegbeteg vagy, nem tudhassuk sose) (vagy csak rohadtul keresed a helyed a felfordult viszonyok közt) (a fene gondolta, nemrég még minden annyira más volt) (de azért most mégis jobb, vagy nemtom).

Hát szóval, kell legyen a zsebedben több darab papírka. Párhuzamosan, nem egymást kizárandó. Kizárandó majd akkor, ha olyan nyilvánvaló a bizonyosság, hogy szinte ordít. Akkor úgyis minden megy magától: a belesimulásról van szó. Ám addig még sok liter víz folyik le a falról és a szomszéd is elázik bele. Azért hátha mégis csak a túltekert agy traktál hülyeségekkel és minden sokkal egyszerűbb és simább és lazább, mint amilyen megvilágításban leledzik jelenleg.

Álmos vagyok.