365.

Nézem, hogy mit vegyek fel este. Ez fontos? Végülis ma - azt mondják - bármit lehet. Sőt: mindent, amit még nem. Vagy mindent, amit eddig is, de így , egyszerre, fullba'. Ereszd el a hajam. (Bár most tényleg, többször volt nagyobb menet egy akármilyen hétköznap estén, mint a bizonyos harmincegyedikén.) 

Szóval nézem, hogy mit vegyek fel. De nem is nézem teljes odaadással, mert még csak dél van és szeretném hirtelen rendbe tenni a szobát, és szeretném hirtelen rendbe tenni az életem és végre lezárni ezt az évet. Vannak ezek az időjárásjelentések, hogy számszerint hány fok van kint meg hogy ezt a számszerint hány fokot mennyinek érzékelheted. Ezt az utóbbi, számszerint 365 napot én speciel minimum kétszeresének érzékeltem. Na igen, olyan finomvegyes. De sok finom. Meg sok vegyes. De még több finom. És annál is több...bár nem is, annál több vegyes nem volt. Meg úgyis a finom a lényeg. És ha nagyon akarok, a vegyesből is ki lehet keverni valami legalább érdekeset. És hát Rust Cohle (True Detective) is aszondja, hogy If you ask me, light's winning. 

Jó most. Sok a jó. Csak hajat is kell mossak, meg vajon mit vegyek fel. Ja, talán ahhoz előbb szét kéne nézni, hogy mi van a szekrényben? Hát, most, hogy így...

Megyek, kitalálom a ruhát, kitalálok mindent, aztán meglátjuk, engem mi talál meg. Derűs az ég, süt a nap, hideg van és ez jó. Hullhatna a hó és akkor már igazán, nagyon meg lennék elégedve. Úh, ez meg elég gáz befejezés lett. Vagy na, mondom ezt én. Megyek is, mert meg kell nézni a szekrényt. Az éjjel nem alszunk.

Egyszerű szerda

Néhány egyszerű fotó szerdáról.

Karácsony

Itt állok fél seggel a karácsonyban. 

Sosem tudtam igazán, hogy a szemgödrömig hatoló köd mikor tisztul ki legalább annyira, hogy a következő lépést lássam. 

Aztán megtudtam: mindig a következő lépésnél. 

És közben volt minden. Sötét verem sokáig, aztán oh, nagyszerű csillogás, majd újra csend és bolyongás. Szinte kiszámítható a változás ritmusa és mégis, minden egyes alkalommal csontig repeszt a meglepetésszerű huszárvágás. Stornó. Vagy más: egyet fizetsz kettőt kapsz. 

Kecses homlokon ólálkodik egy komor felleg folyvást. Vagy átkúszik az egyenes gerincre és ott görnyeszti a kitartó csigolyákat. Nem akarok én ilyen elvontan fogalmazni. 

Itt állok a ködben és udvara van az utcai lámpafénynek. Telihold lesz. Én pedig nem látok magam elé, csak mindig a következő lépést ismerem biztosan, de azt is csak akkor, amikor lépek. Talán bizalmasabbnak kéne lennem az eljövővel szemben, hiszen megyek. De annyi mindent nem mondtam még el. Olyan sok helyen szeretnék lenni egyszerre és annyi mindent megtenni.
Elnézem a mellettem lévő embert, aki sűrű barázdákat szánt az aurámba és szeretnék egy kicsit benne élni. Nézni a szemével engem, nézni másokat, látni azt, hogyan szánt sűrű barázdákat az aurámba és milyen jó lenne látni, hogy már egyre szélesebb körben szánt az én telkemen, mert talán jó ott. És milyen kár, mikor nem láthatom, mert nincs itt. 

Olyan hatalmas az élet, hogy belesajdulnék szívesen. De akkor boldognak is kéne lenni ettől, mert az szép, hogy hatalmas az élet. És én is hatalmas vagyok benne. És milyen hatalmas az, hogy más hatalmas emberekkel metsszük egymás kicsi barázdáit. Jó volna megöntözni ezeket a barázdákat, de nem tudok sírni mégsem. Nem is kéne szomorúnak lenni, csak vidámnak, hiszen ezek igazán kedves dolgok. Akkor is, ha karcosak, akkor is, ha selymesek.

Megint van egy darab félig elrágott csont az ágyamon. A macska hozta ide, nagyon szeret az ágyamon rágcsálni. Most valamit megint talált; szimatol, kapargászik, aztán megsértődik a saját tévedésén és továbbáll. Már el is felejtette, előbb mi zavarta.

Azért jó lesz az élet. Olyan nagy, tágas, elfér benne az is, amit nem gondolnánk sose. Olyan izgi lesz, hohó! Csak meg kell érteni, hogy ez így működik. Olyan ez az élet, hogy bármi lehetséges. Fölösleges oldalvást azt figyelni, hogyan kamrol le az ideg a seggedről, miközben dugiban rágod a körmöd. 

Az élet alapvetően teljesen rendben van. 

cica

tessék, itt egy indokolatlan cica .gif

tvinpíksz

Volt egyetemen harmadévben egy feladatunk, amelyben párhuzamot kellett vonni gyerekkori énünk és a mostani között - magyarán, hogy mekkora marha állatok lettünk. Na jó, az igazság az, hogy ennél sokkal egyszerűbb címet kapott a téma: Akkor és most. Aha. Na jó. 

Szóval a kövi két csoda ezt ábrázolná. (A Twin Peaks hangulatú twin-királynős montázs tavaly készült és hát tegnap pedig megtaláltam a vonatos pulcsimat és elöntött a langy nosztalgia - muszáj volt ezt elkövetni. Éljen az ovi! )

Vanitatum vanitas

A rövidebb hajszálakkal volt mindig a legtöbb baj, a tarkója környékén. Akárhogyan is próbálta copfba fogni, azok a kicsi rövidek mindig kibújtak a fogásból; elhivatottan lázadtak a hajgumi szorítása ellen. Így hát fel kellett őket tűzni. Az sem volt egyszerű feladat - az esztétikumért szenvedni kell.

De legalábbis többet próbálkozni kettőnél, mondjuk. Persze sok egyéb miatt is lehet még szenvedni, de a hajtűzés is van olyan szenvedéssel teli, mint mondjuk a disznóvágás. A disznóvágás olyan, mint a karikacsapás, csak itt nem karikát csap az ember, hanem disznót vág.

Felcsatolni a hajat, na, az más. Az teljesen más.  Mert míg tudjuk, hogy ha megvágjuk a disznót, az felsír, és ha elcsapjuk a karikát, az gurul; no de mi lesz a hajjal? Beletűzzük a csatot és mi lesz? Csattogni fog? Nem. Megtartja a hajat? Ugyan. Valószínűleg szépen kicsúszik a csat alól a megtűzésre szánt adag haj. Mert ezek a nyomorúságos kis drótcsatok ilyenek ám! És nincs az a csodacsat, amely elbánna a tarkókörnyéki rövidebb hajszálakkal - főleg nem esztétikusan.

Így latolgatta magában a dolgokat, aztán megelégelte az egész hercehurcát és lemondott eme fodrászati tudását jócskán meghaladó ötletéről.

Bezzeg a disznóvágás! Annak legalább van látszata. Meg íze. És esztétikuma.

Fogta a csatokat és lebaszta a tükör elé.

nehéz

megsárgult a hársfa az ablak előtt. 

valami hátulról húz le a tarkómtól, végig lefele kúszva a gerincemen egészen a farkcsontomig. ott megáll. 

két lábfejem ólomtömb. 

így lépkedek. 

az ellenfényből csak apró, repülő bogarak sokasága látszik ki és nem lehet őket kikerülni. három másodpercenként csapódnak az arcomhoz, nagyon kellemetlen, ahogy ostromolnak és védtelenné válok, mikor már a szememből kell kipöcköljem őket. még sokáig pillogok, szemgolyómat ide-oda forgatva segítem az eltávolítást. úgy érzem magam, mint egy megbolydult hangyaboly. így lépkedek. 

a föld fém, tarkóm mágnes. 

elém hull egy nagy, lapótya hársfalevél. 

valami vasárnap íródott bejegyzés

a vasárnap egy önnön fényétől megfakult...valami. annyit mind ecsetelték neki mennyire fontos, különleges és hasznos, hogy rendesen a fejébe szállt. aztán valahogy mégsem működik a dolog. akkora az elvárás a vasárnap irányába, hogy szétpukkan az egész.

a dolgok csak nagyob ritkán felelnek meg bizonyos hozzájuk társított jelzőknek. sokszor maguk a jelzők is tévesek, megtévesztőek és feleslegesek. jelző. hát csak jelez, de nem mutatja meg az egészet. akkor hát érdemes felvonni a szemöldököt, ha nem klappol a dolog? 

adott egy útszakasz, mondjuk építkezési területet övező járda. az építkezést hosszú, drótkerítésre felerősített banner választja el a járdától. egy, ezen az útszakaszon haladó gyalogosnak eszébe jut, mi lenne, ha egy kiálló drót belefúródna a szemgolyójába. valószínűleg fájdalmas aktus volna, valószínűleg ott helyben látását vesztené és attól a perctől kezdve gyökeresen megváltozna az élete. ki gondolná, hogy azon az útszakaszon, amelyen naponta közlekedik, teljesen random kivájja a szemét egy kerítés kiálló drótja? senki sem gondolná. ő maga is inkább elhessegeti fejéből ezt az ostobaságot.

korábban, egy gyalogosátkelő harmadik csíkjánál ugyanennek a gyalogosnak ismerős illat csapja meg az orrát, ám az illathoz csatolható ember egyáltalán nincs jelen az adott helyszínen. a gyalogosnak eszébe jut pár dolog erről a furcsa benyomásról és pár másodperc múlva észrevétlenül ki is megy a fejéből az egész.

néha csak úgy megtörténnek a dolgok.

maradunk élve

telefonos fotók a 11/1.-i őszről.

muslicákról

Azok a rohadt muslicák mindenütt ott vannak. Épp bíborba öltözik az égbolt, megy le a nap, őrület, mekkora magasztosság megy végbe, azok a rohadékok meg ott vannak az ablaküvegen és elbasszák az egész látványt. Felhőfodrok, sugártüllök, nevetségesen gyönyörű az egész. Kifőtt a kávé is. Abba hátha nem másznak bele a nyamvadék kis szarok. A muslicák. 

Minden kibaszott szépséges és nyugalmas. És ettől meg lehet bolondulni. Hatáshiány, csatakos csend és hullaszag. És mégis mozog a föld! A kurva anyádat!

A lírai én prózai szabadnapja. Ezt fizetik legalább? A faszt. A lírai te. Azt fizetik? Ki fizet? Én tutira nem.

Ja, hát egyszer mindenki.

A rohadt muslicákon kívül. Azoknak az ablaküveg a titanic. Dicaprio meg katewinslet a naplementében. Miután megzabálták a rohadó paradicsom csücskét. Már a leve is folyik. Úszunk a romantikában. Glugy-glugy. 

Már csak néhány csík piros. A többit felszívták a felhők vagy mi, mostmár a bolygó másik felén folytatódik a menet. Ez van. A rohadt muslicák bezzeg nem tűntek el.

(v)észkijárat - fotópóuszt

a nyolcadik nap a héten

a múltkor festettem egy képet, amolyan önarcképszerűt, de azóta már nem is úgy nézek ki. nézem magamat a tükörben és azon gondolkodom, hogy miért piszkál az, akit látok benne. 

holnap péntek. ez a hét jól telt el, de még van belőle három nap. hétvégén mire kéne számítani? hétvégén vége lesz a hétnek. aztán újra számolunk. de számolhatnánk tovább: nyolc. kilenc. tíz. tizenegy. és így tovább. az már egy olyan folyamat lenne, amit nem nullázok le. ja, persze nem kedvez ilyen-olyan kibúvóknak - az már a sűrűje, az abszolúte a sűrűje. 

azt néztem a szerpentinen, hogy mekkora zseniális elme (elmék) volt, aki képes volt felállítani a közlekedés rendszerét: utak, sávok, kresz, kutyafüle. az emberek pedig megtanulják, megszokják, használják és ha szembe mennek a rendszerrel, megszívják, konkrétan akár az életükkel fizetve.  

le kell kapcsoljam a neont, mert fehéres kék a fénye és kikészít. na, ezért nem fogok én útforgalmakat megálmodni, mert majd eszembe jut a neon, felállok, lekapcsolom és kizökkenek az egészből.

(hülye példa. van az a fajta forgalomrendszer, amit kézben tartok, még ha a neonfényben zombivá is kromatizálódok.)

nemtom. a macskámnak például a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nyakamba mászik és hideg orrocskáját a hajamba fúrja, ha fázik. és dorombol is, mert szeret, na. én is dorombolok neki, mert szeretem. nincs kockázat, nem kell tartani semmitől, csak a vegytiszta valóság van. az emberi lény valahol nagyon elbaszta.

a legszebb volna úgy viszonyulni a dolgokhoz, mint ahogy igazán szeretném.

VAN valami furcsa

bepánikolok, ha nem ér le a lábam

ha mélyebb, mint ameddig az állam ér

például. 

Na, ez egy akármi, amit az előbb próbáltam kivergődni magamból versírás gyanánt. Hát, minimum szar, de legalább nulla. 

Nézem közben az e-mailemet. Szembetűnik az a sok fontos üzenet ilyen-olyan tárggyal. És nézem és nem értem, hogy ez tényleg fontos? Ezek a dolgok tényleg fontosak és szerves részét képezik az életemnek? Mi ez tulajdonképpen? Egy adag információhalmaz, amivel így, nagytotálban nem tudok mit kezdeni. Viszket a lábfejem, megcsípett a hülye szúnyog és olyan kurva jól esik elmarni, hogy az már fáj. Ciceró kinézi magának a lábfejemet és megpofozza. Még bele is harap. Esküszöm, a macskám a legbölcsebb...na majdnem azt mondtam, hogy ember.

Vagy hagyjuk az egészet, mert ez csak egy elfajult hangulatingadozás része. Vagy a hétfő. Bár én nem hiszek a hétfőben. A szerdák például inkább szarháziak. Vagy a csütörtökök. Vagy a keddek. Vagy a hétvégék. Vagy nem. Napközben elfonnyadt az agyam. Aztán itthon még meg is néztem azt a filmet, hogy VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Amitől amúgy nem ájultam el annyira, mint gondoltam, hogy el fogok és ez kicsit bánt is. Hogy is mondjam. Valahogy nem elég furcsa, de túl megmagyarázhatatlan. A szöveget kispálosnak érezhetném, de ahhoz nem elég kispálos. Jaj, nincs is már kedvem ezt szépen és érzékletesen megfogalmazni. Amúgyis, mióta vége lett a filmnek, belehulltam lágyan a letargiába. Végülis ez már VALAMI, nem?

És készítettem ma este salátát holnapi uzsonnaként. Reggel veszek bele mozzarellát. Hú, micsoda tudatosság. Útban a bábszínház felé még beugrok a boltba mozzarelláért. És majd jól beleteszem a reggelre összeért ízű megfűszerezett zöldségsaláta közé. Hanyagul, de céltudatosan összerázom és itthonról hozott villácskával jól megeszem. Aztán meg nyavajgok, hogy de kurvára éhes vagyok mégis. Vagy nem. Kialszom a letargiát, de a mozzarella ideáját nem. Azt megveszem. Lehet lesz mellé valami vastagabb, kísérőétel is. A kísérőételt egybeírják? Vagy van ilyen szó?

Töltök egy fél liter vizet és megiszom. 

b&w - fotóposzt

körkérdés

A kérdés veszélye fenyeget. De az nagyon. Annyira, hogy a válaszra való reágondolás – a fennálló legkisebb eshetőség is - gyakorlatilag illetlenség. Sőt, felháborító!  Sokan fel is háborodnak. Hőzöngenek, egyenest. Hosszú perceket töltenek el a félelmükben támadt fröcsögéssel, ami a kérdésre fennálló legkisebb eshetőség gyanúja kelt. A válaszról meg már ne is beszéljünk. Isten őrizzen a bajtól! Hát a válasz, hhhhhogy a válasz, a válasz az hogy, hát a válasz, azt ne. És a kérdés, az nem is kérdés. Már csak reágondolni is rossz. Sőt, egyenesen illetlenség! Hát, hhhhhát, hát már mégis. Hát ne, azt azért ne. Sőt. A kérdés veszélye fenyeget, a válasz kérésre öl, butít és nyomorba dönt. Szóval a válaszról inkább ne is beszéljünk. A kérdésről meg pláne. Már még csak az hiányozna.

Bogaras tanmese

A tücsök és a hangya La Fontaine tanítóizécske átiratom még egyetemi éveimből. Hogy mi köze van a képzőművészeti tanszék grafika szakának a vershez, azt most hagyjuk. Íme, a csuda:

Cím

Tudom, mit tett a Tücsök tavaly nyáron-

lemezlovat terelt-e a szót, míg a lányon

próbálta túltenni magát, dehát közben

a nyár eltűnt a téli ködben.

És mert a meleg napokon pörkölt bánatával

egyidőben párolgott el az anyagi javával

járó gondtalan gondolatjel-ző,

merész gondolattal állt most elő.

-Szerussz, Hangya!

Hogy ityeg a gatya?

Rajtam fityeg biza!

meg úgy elég tarka-barka

nyaram volt! -Ejha!

Te cifra szarka-farka

mi kell, mondjad, rajta!

-így szólt a Hangya

Tücsköt-bogarat hallva.

-Hát, hiányos a kassza

mert volt egy asszonyka.

és hiába ment a munka

és szólt jó kis muzsika,

ha egyszer kiürült a buksza.

Volnál szíves segíteni rajta?

-Hogyan? - hortyant fel a Hangya.

-Hogy lehetsz te ilyen zagyva?!

Én dolgoztam egy egész bolyra.

Alkonyatból pirkadatra

módosult idővel operálva

és minden tagom be van állva

...mert görcs állt a hátamba

abba a hármas felosztásba.

Az atyai prédikáció tehát azzal ért véget,

hogy a Tücsöknek jobb lábára léptek,

ami legalább annyira fájt neki, mint az a tény,

hogy tücsöknek kölcsönözni nem kollektív igény.

Ózsé, 2013. november 05.

boldog őszt!

Szeptember múlt egy héttel, boldog őszt! Az emberiség 80 százaléka őszi születésű (vagy nemtom, de haccáznak van/lesz születésnapnapja az utóbbiakban és eljövőkben).

Nekem már volt. Nyári gyerek a Körösparton. Ugyi.

Na de én szeretem az őszt. Végre van levegő és szél és valahogy őszre a fejem is kiszellőzik a bepállt salaktól. (Te nyáridei bú, mehetsz a bánatba!)

Ennek örömére itt egy .gif meg egy statikus macskás szelfi. Hurrá!

20. század

most múlik pontosan

Jópofa ez a fészbuk. Aszondja:

Zsuzsi, we care about you and the memories that you share here. We thought that you'd like to look back on this post from 2 years ago.

tessék: egy tök random fotó, hogy legyen.

Szóval emlékeket posztolunk. Eleve ahogy ki lett posztolva már emlék. Eleve, amikor posztolom, már emlék. Eleve emlék, mert kiposztolom. A kiposztolás pillanatában már csak emlék. Folyamatosan magam mögött hagyom az éppen múlót. Mondhatnám, hogy most múlik pontosan. 

Az egy-két évvel ezelőtti emlékeim és a most-am között mégis van némi közös. Például, hogy mindig az évnek ebben a szakaszában esek szét. Az évnek ebben a szakaszában sokminden történik, sok vektor metszi az enyémet, és ezek nagyrészt kellemes, de minimum érdekes helyzetek, ám temporálisak. És gyorsak a váltások, nincs kecmec. Amikor meg épp holtidő van, totál szétesek és kifordul az egész agyam a koponyámból. Számörtájm szednösz vagy mittomén. Szeretem a nyüzsgést, de szeretek egyedül is. Viszont ha már sok(nak tűnik) a nyüzsgés, vágyom az egyedüllétet. Ami ha eljön, mégis megőrülök tőle. Ennek a fordított verziója is igaz. Mindig kardozok valami ellen. Mindig valami más kell, mint ami van, mindig másfele, mint ahol épp, stb. Aztán meg - a tapasztalatok szerint - ősztől kb tavaszvégig ezek a kilengések optimalizálódnak és jól érzem magam (többé-kevésbé) abban, amiben vagyok. Nyárra valahogy megbolondulok.

Ám az, hogy javarészt szétforgácsolom a figyelmemet, nagyjából konstans. Nem jó. Annyi felé kapkodom a fejem, hogy végül beleszédülök. Jaj. Tudom, hogy ez nem jó. Mostanában egy mozgó járműben ülök. Nézem a mellettem elhaladókat. Nézem azokat, akik beülnek mellém. Azonosulok velük egészen addig a pontig, amíg ki nem szállnak. Aztán már csak messziről integetek, miközben az ablak lassan bepárásodik. Majd beül valaki más. Látok tereket is közben. Szimpatikusakat, szépeket, érdekeseket. Kiszállok, hogy bemenjek az első boltig, de már szól is az autó dudája, hogy indulunk tovább. Én meg csak nézem, mit hagyunk el. És nem tudom biztosan, hogy meddig megyünk, vagy hol van átszállás, vagy jönnek-e velem mások vagy én szegődöm valahova, vagy más szegődik hozzám. Ebben a sürgés-forgásban minden változó; az egyetlen biztos pont én vagyok. És ez az, amit a legnehezebb elfogadnom.

nyáridei bú

De jó volna mindig derűsnek és életvidámnak lenni. De jó volna ellesni azt a lényeges trükköt, ami folyamatosan tuningol. De mit tehessen egy melankóliára hajlamos majom, aki mindeközben érzi, hogy a személyiségének nagyobb részét teszi ki a hülyeség, az elnéző, feloldó és ha ironikusan is, de hátbaveregető hülyeség. Nem pedig ez a fasz melankólia. Ha sűrű menet van, akkor hurrá, bezzeg két lájtosabb nap után már kardjába dől és nincs értelme az életének. Na és ha van, akkor az mi? Hogy egyáltalán hova tart jelenleg? Hogy az, ahol most van, az kurvára oda fog vezetni, ahol nagy kreativitásban élvezkedik majd az önmegvalósítás (van ennél nőklapjacafésabb szó?) lankás tartományaiban?

Meg hogy nem talál közeget, értő és figyelő közeget. Vagy legalább kapisgálót. Ez világfájdalom? Mer ha igen, akkor isten ments és befogja, hiszen ő maga is vakarózik tőle. (Meg az utóbbi néhány poszt is mekkora vinnyogás már, te jó ég, mostmár igazán jöhetne valami hippi odaszarás.)

És hogy van az, hogy az utóbbi évek hasonló szakaszában ide lyukad ki? Oda, ahol vaskosszárú kérdőjelek nőnek az arra tévedő rögös fejekre? Hát gondolkodni is fárasztó bármin. Párolt agyak mennek az utcán, lázasan a negyven fokban.

hazatérés

Olyan a szobája, mint egy széthányt szénaboglya: ruhák egymáson keresztbe-össze-vissza-szét és tárgyak, apró vagy nagyobb tárgyak kevesebb-több szellemi értékkel és kacatok, mindenféle bármik, amik csak úgy ott vannak. Na meg ott van ő is. És nézi és nézi a körötte elterülő világot, amit sok-sok másik világból ragadott szeletkék alkotnak. A legkisebb közös többszörös és a legnagyobb közös osztó is ő maga. Rálép egy zoknira, érzi az anygát, mellette van egy másik, az más színű, odébb meg egy táska, félig kipakolatlanul hever és nem akaródzik mozdulni semmi, semerre. Minden itt van helyben és közben miért van olyan távol, hogy kilométerekben és hosszúra nyúlt, múló hetekben kell mérni az összes zoknit, a zacskókat, a kifogyó golyóstollakat és a szar mobilos képeket. Mintha minden csak beköszönne egy rövid időre, aztán postafordultával kicentrifugázzák belőle, hogy jöjjön a következő. 

Minden elköszönés hiányossága a hazatérés pillanatában tudatosul. 

magam maradok magamé

Valahogy minden arra int, hogy semmi sem az enyém igazán. Egyedül én magam maradok magamé. A hozzám adott adathalmaz folyton változik, cserélődik; egy része lemarad, egy másik megtapad. Totál random nyüzsgésről van szó: semmilyen támpont nem szolgál semmihez, legyen az ember, állat, növény, tárgy, szocializációs közeg. Nem hiszem, hogy ez megszokható, pedig állandó a változás és nem türelmes, empatikus váltásokról van szó, hanem éles, 180 fokosról, leszarván az érzékeny lelkivilág alkalmazkodási idejét.

Azt gondolom, hogy a veszteségben nincs megkülönböztetés: a mérték változik, de a megélés alapvetően a mínuszt erősíti és elengedésre sarkall. És az elengedés - az eszmei, a szellemi, és érzelmi érték pecsétjeivel - sosem csomómentes.

Engedd el, úgysem a tiéd. Talán sosem volt. Egyedül az marad, amivel maradok. A pecsétek nyomaival magamon, magamban. 

korkodus

Úgy nyomta magába a korkodusokat, mint láncdohányos a cigiket. Teljesen átszellemült ebben; monoton, gépies mozdulatsor: szilva megfog, szájba tesz, magot elválaszt a hústól, lenyel, mag kiköp. Ez az egész mechanizmus azért kellett, hogy míg lelki szemei előtt lefutott minden aktuális probléma, addig az agya is foglalkozzon valamivel. Rohadt meleg volt egész nap. Bent is, kint is. Az elmúlt időszak egy nagy tál forró leves, amit nem engedtek kihűlni, pedig a szájüregek már fájtak az égető létől, de a tűzhelyről csak nem vették le. De mostmár talán ideje van.

Ez a nap csak heverészni jó. És lehetőleg nem jelen lenni semmiben - saját magában meg főleg nem. Van egy szatyornyi feldolgozásra váró dolog, amikkel valamit kezdeni kell. Átgondolni, foglalkozni velük, megválaszolni kérdéseket (persze csak csendben, magának) és elengedni pár dolgot. Az utóbbi sosem ment könnyen, nagy figyelmet igénylő művelet. És amúgyis: most szét van csúszva. És rohadt meleg van. Befájdult a gyomra a hülye szilvától.

csipetke

Felé fordult és megkérdezte: hogy vagy?

Ő pedig rettenetesen megijedt a kérdéstől. Zavart, kikerekedett szemmel válaszolta, hogy kösz, jól, mintha félne a lelepleződéstől. De mit árulna el? Mindenesetre gyorsan összekapta magát, nehogy gyanúba keveredjék. A letört ember gyanús. Ő pedig nehezen játssza meg magát. Mondjuk helyzettől függ - és ebbe a gondolatmenetbe annyira belemerült, hogy a tejet is mellé öntötte a csészének. Ott maradt a kukoricapehely, félig szárazon.