Felhő

Bizony kellemes egy kicsit a fellegek közt csámborogni, de ha már ott vagy, nézd meg az állagát, nem-e csak optikai csalódás és valójában lukacsos szivacsot látsz lentről.
Az se baj.
Minden csak perspektíva kérdése.
S ha visszatértél-remélem létrán, és nem zuhanva-, ne légy haragos, ha mégis csak szivacs volt. Megtelik esővel és az aszfalton állva szívd be magadba cseppjeit, mintha a rögös föld lennél maga.
A víz erre hivatott.
Felszárad úgyis.

valami iszonyú lassú...

A mai napot (bár úgy érzem, ez kissé tág és letisztázatlan fogalomnak minősül) sikerült megkétszerezzem.
Igen, igen. Ez egyáltalán nem vicc. Belezsúfoltam ezen szerdába még egyet.
Az első fejezet kb 11ig tartott, amikoris aszontam, hogy ez így gáz és alszok rá egy órácskát. Mint kiderült, csodálatos ötlet volt részemről, és relative bár, de sikerült öntudatra ébrednem. Második reggel. Második reggeli. Utóbbi a Gyűrűk urában is van, szóval teljesen legit, amiről itt óbégatok.

Amúgy meg kell őrülni hogy járnak reggel nyóckor a villamosok. Vagyishogy a kettes villamosok, mert az megint egy külön műfaj.
Amúgy szarul.
Na mindegy.
...
Igen.
Na.

Szóval megint nem tudom, hol tartottam és egyáltalán mit akartam írni. Lehet be kéne iktassak egy harmadik napot is mára? Á, nem. Az már túl sok lenne. Összevesznének. Még a sorrendért is, az meg esmént nem volna szerencsés.

(Aki még nem tudná:) Az én egyetlen szerelmem a művészet.
Azonkívül meg kérdőjeles alakok vannak.
Én is egy kérdőjeles alak vagyok, csak épp nem a szerelmem, nyilván.

Örvendek, hogy szerda van és nem csütörtök.
Zabszerda. De tényleg. Teljes mértékben.

Más: nagyon kellemes tud lenni egy-egy szelet uborka a lehúnyt szemekre helyezve. Kicsit csíp, ahogy belefolyik a szemgödörbe a leve, de kibírható. És biztosan eltűnik tőle a lila karika is, olyan nincs, hogy csak bebeszélem magamnak. Nincs olyan. Kész.

Oké, erről ennyit.
ELszórtam a morzsákat. Mostmár tessék felszedegetni.

Mit álmodtam?

Álmomban űrhajós voltam.

Már az indulás konfliktussal indult- egy mikrobuszba szálltunk be, a célirány a Hold volt.
Álmomban férfi űrhajós voltam és Holdra léptem egy űrhajóból.
Többen voltunk.
Leültünk a Hold sajtos felszínére, hosszú sorban.
Én szerelmes voltam. Egy nőbe(férfi lévén).
Mindenki szivatott. Én ideges voltam.
És annyira szerelmes voltam és reménytelen volt az egész.
Ott volt a nő is, azt hiszem, a Holdon velünk.
Üvöltöttem és sírtam a fájdalomtól.
Egy kicsi hosszúkás darab fehér csempét fogtam a kezembe, amelynek végéből apró kefesörték álltak ki. Elhajítottam, vadul és dühöngve, olyan Mucsi Zoltánosan.
Utáltam a többieket, mert folyton szivattak, én meg szerelmes voltam hiába.
De a nő arcát nem láttam.

Álmomban űrhajós voltam és otthagytam a Földet egy Holdért.

Okoska

most azt gondoltad okos leszel
s helyes minden, amit teszel
annak érdekében, hogy megvédd magad
az élettől s hanyag
eleganciával söpröd félre az egészet
a stagnálással is beéred.
hát én nem.
ezt elhiheted.

a helyedben nem hinném el amit mondok
mert egy szó mögött gondolatáradatok
húzódnak meg és ha nem figyelsz
ha tényleg nem figyelsz
s nem kérded mit cipelsz
a hátad mögött
te vagy lökött
és vak és süket és hülye
nem mintha ettől függne
sokminden, de szerintem azt hidd el
amit igazinak érzel.
érted?
érzed?

majd este jön az álom, amiben
minden más, mint eredetiben
ott mindent tudsz és megteszed azt, amit
ébren képtelen voltál és meglátod, akit
nappal inkább likvidáltál
a látóteredből
a fennkölt veremből
száműzöd a fél magadat
nem egy nehéz feladat
csak nincs értelme
így könnyebb lehetne?
badarság.
szamárság.
szükség lesz még magadra
egy kortyra s egy falatra

ha nem neked,
hát másnak.


O.Zs. szept. 10 (ma délben)

vigyorogjal

mire ideértem, hogy leírjam, kiürült a fejem. 4 óra 15 perc van.
pedig hazafele jövet, azt hittem, szétszakadok rendesen.
Vigyorogjál, mer az jó. "Ha vicceset mondok, az nem baj, sőt általában az a legkisebb baj."-mondja a Belga is. Mert persze, sokminden eltussolható vele. Sőt, tudok jobbat: legtöbbször ez a túlélés eszköze. A vicc. A poén. A bolondság. A sok baromság. Röhögjél torkod szakadtából, ha távol akarod tartani a kétshake-eket. Persze. Aztán ugyanott vagy. Egy üresjáratos 2 percben pedig ott ülsz, mint egy idióta és próbálod feldolgozni azt, amit nem tudsz meg sem határozni. S ekkor mi történik? Semmi. Halvány gőzöd sincs. Semmiről. Az égadta világon semmiről. Magaddal sem bírsz zöld ágra vergődni. Vagy egyszerűen csak őszintének lenni.
Beleburkolódzol a poénokba.
Vagy kinek mi.
Nekem ez.
És meg kell őrülni, ez a helyzet. Presszó Tangó Libidó. Jó szám tőlük az. Meg kell hallgatni. Belefetrengeni a letargiába, mert sokszor csak ez bír emlékeztetni arra, hogy ember vagyok. Hogy van szívem. Mert van, bocsi.
És te hogy vagy?
Köszi. Szarul, de büszkén. Hogy mekkora egy faszság ez. Mi az, hogy szarul, de büszkén? Hát pont ez. Eltussolás, de közben vergődés. Backspace. Mindent töröl. MOST!
Nem. Meg kell oldani.
De hogyan? Mindig ez van, Egy idióta körforgás, amiből muszáj kifordulni, mert másképp gáz minden. Asszem, talán, esetleg, mittudomén.
A franc egye meg az egészet mostmár. Elegem van. I want to break free. De biztos ez???
Nem tudom. Mondjad mán, igaz ez??? ÉN igazat mondok-e? Kinek? Nekem? Másnak? Miért? Hazudjál már bazdmeg. Akkor legalább tudnám, hogy a fele igaz. Fele-fele. Szerencsejáték sokminden. Pókerarcoskodsz? Gratulálok. Rohadtjóvagy. Zsuzsi, fantasztikus alakítás vagy. Az egész szereped egy nagy szar.
Ennyi.
Nem vagyok színész.
Nem akarok azt lenni. Mégis miféle szerecsia szerep ez?
Hányszor kell még újrapróbáljam, hogy végre a sajátomat akaszthassák rám?!
Olyan unalmas ez a hazafelegyaloglás. Magamra maradni a gondolataimmal. Nem jó.
Ne menj haza egyedül.
Kérlek szépen.

hádde?

Megyek hazafele mostmár. Nincs most több kedv maradni, hát, ez egy ilyen csütörtök.
Csöndes az utca, lustán terpeszkednek az épületek, az én lépteim viszont kicsik és szaporák. Nézem a toronyórát, 20 perc múlva éjfél. Jól van, egészre kb haza is érek.
Valami gondolat elkezd nyújtózkodni. Kényelmesen, nehogy felébresszen, vagy valami. Már árnyakat vélek suhanni. Formát öltene a gondolat. Hol van?
Mi hol van? Mi kéne hol legyen?
Vajon merre van? Vajon erre lesz? Talán a következő sarok után. Lehet, éppen jobb oldalt, az út másik oldalán. Odapillantok. A biztonság kedvéért gyorsan átnézek a bal oldalra is. Meg ide-oda. Mostmár követelőzőn. Már nem is ezen a világon vagyok. Érzem, ahogy átbillenek egy légiesebb dimenzióba. Megyek a járdán, de ezt csak onnan tudom, hogy a szemem figyeli a lábaimat. Minden érzékszervem háromszorosan működik. Éberen figyelek, hol van már??? Na, majd a következő kapunál. Igen, muszáj lesz.
Odaérek, semmi. Akkor majd odébb. Hátha.
De semmi.
Még egy lehetőség. Mintha, mintha, hasonlítana...olyasmi. Tejóég. Lehetséges??! Olyasforma. Hirtelen lassúsággal elkezd kicsúszni alólam a talaj. A lábaim lassan gyengülnek el s a talpamtól felfele vonaglik a bizsergés. Kiszivattyúzza az energiát belőlem. A vérnyomásom valahol az egekben lehet. Összecsuklana a térdem, de muszáj tovább menni. Fejem kisülve tátong. Összeesnék legszívesebben, megállnék, leülnék bárhova. Visszapillantok. Már nem látok semmit, amiről azt hittem, hogy nem tudom mi. Remeg a kezem, a lábaimból teljesen kiszállt az erő. Alig bírom vonszolni magam. Úgy nézhetek ki, mint aki részeg. Rendőrség mellett megyek el, nehogymár behívjanak, né hogy megy ott a hülye! Persze szó sincs erről. És persze, a fene se lát engem bentről. Közben vadul pásztázok mindent, ami csak látható, hátha, hátha...
Dehát hogy is lehetne hátha?! S miért jönnek belőlem elő ilyesmi akármik? Érzések? Micsodák? Miért pont...
Felemészt a gyomorideg. Érjek már haza, mert összeesek azon nyomban. Minden lépés erőfeszítés. Rohadtul enni akarok. Felmegyek és eszek, feltétlenül.
Már csinálom is a szendvicset. Vaj, feta sajt, szalámi meg ketchup. Ó igen: feta sajt és édes ketchup. Gratulálok Zsuzsi, már megint nagyot alkottál. Mindegy. Muszáj valamit harapni, mert megbolondulok. A vajat úgy kenem, mintha Parkinsonom lenne.
Mi volt ez az egész? Olyan belesajduló, kegyetlenül emberi, fájdalmas, de ostoba hiánya valami kérdőjeles történésnek.
Annyira emberi.
Lélekremegés.
Nem tudom.
Nem tudok semmit se.

ez meg az meg amaz

Menjen akkor a bolondéria. Tovább. Toszítsad. Rúgodjad.
Tegnap este elég sok cicával találkoztam hazafele jövet. Asszem a koromfekete zöldellő szeművel tudtam volna leginkább barátságot kötni. Persze, amennyiben megállt volna, dehát igaza van. Előbb meg kell szelídíteni...
Meg kéne. Legalábbis.

Jól esne egy jéghideg ctromos Csíki. Az esti szobahőmérsékletűtől megfájdult a hasam.
Meg a kinti szarszagtól. Ebben a városban újabban terjeng az olfaktív anti-élmény, komolyan.

Sokat várok az ősztől.
Többet, mint eddig.
Másabbat, mint eddig.

Lehet, hogy hiperaktivizálási tendencia áll fenn most nálam. Muszáj elfoglaljam magam, mert herótot kapok a semmittevéstől.
Marhára nem is vagyok egyensúlyban önmagammal. Biztos ilyen piaci mérleggel próbálkozok, ami meg ugye, mint tudjuk, csalóka. Átvágják az embert. S így tehát milyen labilis mérték szerint próbáljam egyengetni a dolgokat?

Varázslat. Medzsik.
Hát ez az, ami hiányzik.
Mennyi kilója és hol kapható? Adssza ide rögvest!

Egy évvel ezelőtt minden más volt. Én is más voltam. És kijelenthetem, örvendek minden változásnak, ami eddig történt. Minden újnak és mindenki újnak, jóformán hálával tartozom. Na, azért ez medzsik.

Hm. Furcsa ez az egész. Á, nem tudom folytatni, kissé megzavarodtam itt a sok flashbacktől.
No jó. Szóval így. Valahogy. Talán. Nemtom.

intellektuális bejegyzés a miről is?

Na jouvan akkor, tessenek megérteni, hogy vége a nyárnak meg a nyálnak és itten liheg mán az ősz, így, parasztmagyarul, yeah!
Én mindezt onnan tudom, hogy (nem, nem a KALENDÁRIUMBÓL, nem ám) meghallgattam egy őszies Zagar nótát -biza nem árulom el a címét neki- s hát kimentem az erkélyre és megláttam az igazságot: változott az évszak ni! Egyszerre csak olyan érdekesnek láttam mindent, hogy ihaj és csuhaj. Olyan szépen szervezettnek hatott az egész kaotikus forgalom, meg minden, minden, amit csak láthat az ember, ha kinéz egy ablakon, vélhetőleg egy utcára. Nem is próbálom elmagyarázni, mer' EZTET érezni kell, kérem szépen alássan. Ez az igazság. Jól meg is nyugodtam minden felől, mer ugye annyi minden történt a nyáron, hogy meg kell már őrülni, de a java még csak most jön és biza állok elibe. Dejou lesz! Teljesen jou!
Magam mögött hagyhattam egy cshomó szhart, a felesleges cipekedéseket elhajíthattam a francba.
(Időközben a biciklim csavarát meg kell erősíteni, mert kissé megsínylette ezt a friss őszi hajnali Köröspartolást, ehheh. Amúgy köszöni, jól van, nem sérült meg -lelkiekben sem, hálistók-, s a gazdája is remekül érzi magát, köszi a kérdést.)
Na de mit is akartam én mán mondani igazibul? Akartam én itten nagy-hatalmas tanulságokat meg bőcsességeket irsogálni? Hádehogyis! Azt meghagyom a komolyoknak. A nagykomolyoknak, biza. Én szeretem elveszteni az agyamat, mert nem ismerem annak sok értelmét. Persze, persze, funkcionális sokszor, de amikor nem szükséges, akkor minek? Nem a retard mode-ról beszélek, hanem a kellemes idiotizmusról. Az agymenéses pofázásokról beszélek. Úgy értve, amikor más is bécsatlakozik ebbe a folyamatba. Mer' az az igazi, nyilván. Azok jók, kellemesek.
Juj, hát ősz van! Hát hűl a sööör, hát hűűűl! :)
Egyebet még annyit fűznék ehhez az egész nemtommihez, hogy tessenek nagyon hülyének lenni még akkor is, ha ez esetleg néhányaknak derogál. Nosakkomivan? Há semmi.
Na helló, helló.