Az agyam leáll.
Reggelire lehetőleg semmit, mert a fej még magánkívül bóklászik egy párhuzamos dimenzióban, amiközben a szív erősen zakatol és a belsőségek totális hiányának érzete süvít végig a testen. Szóval reggelire egy kósza narancs, mert egyébet jóformán képtelen befogadni a kiszáradt szervezet.
Jó. A nap első, vérfagyasztó, még deres világra szétterülő sugaraival karöltve felszállni a villamosra, de előtte még konstatálni, hogy az a sínen félbevágott galambtetem már három hete ott veri a mellét a kavicsok közt. (Holnap megörökítem a jelenséget). Amúgy kicsit morbidan, ámde fölöttébb stílusosan meglibbenti a maradék szárnytollazatát a belekapó kis fuvallat, a sírontúlról visszakóricáló, unalomba fulladt néhai galamb-alanynak.
Tehát villamoson zötykölődés. Elnehezedett szemtáskák tapogatása a jéghidegre hűlt ujjakkal, reménykedve az átmeneti felfrissülésben-hiába.
Érkezés a zágyetemre. Leroskadás egy ülőalkalmatosságba. Társalgás, trécselgetés, konverszáció-nevezni aminek éppen tetszik-, a kávéautomata megerőszakolása sóvárogva békésen hömpölygő koffein molekuláért.
Várakozás az oktató személyének megjelenésére. Az oktató személye nem jön. Az oktató személye megrekedt valahol a tér-idő-kontinuumban. Már háromnegyed tizenegy. Kilenctől lenne óra. Úgy látszik nincs. Cókmókolás, indulás el a francba onnan. Közben bosszankodó hangvételő megjegyzések annak irányába, hogy oly korán kellett ma feltámadni és ez mennyire nem tett jót az ökoszisztémánknak.
Otthon elcsurgatni az időt már nem is tudni igazán, hogy mivel. Na vissza az egyetemre, hadd plántáljanak egy csöppecske magyarságtudatot az emberbe, az Árpádház lakosságának felhánytorgatásával. No jó az, jó az.
Onnan sarkon fordulni órát váltani. Meg irányt is.De azt csak mindjárt. Előtte szembesülés a mármár örkényi dobozolás abszurditásával. Igazándiból egy fotóalkalmatossággal és némi idegrendszerrel meg is oldható a dolog, de ezek hiányában reménytelen. Úgyhogy a kiguvadt látószervek és csendben vonyító elme végül feladja a harcot, megadja magát és elvonszolja a testet. Máshova.
Haza, hogy kilehelje lelkének elhasználódott részét. Hopp, az a rohadt(és tényleg!)galambtetem még mindig ott....Na majd holnap, ugye.
De a búcsúzó nap fénye legalább figyelemmel kísértetetik, még ha az ágyakat nem is sikerül darusautóval felhúzatni, hogy süssön telibe, mielőtt lemegy a hülye. De ez már Lovasi Bandi.
A kényeztető túrósgombóc remekül vegyül a forró feketetea gőzével és szelíden vaduló keserű ízvilágával, mert az persze hogy cukor nélkül az igazi.
Most meg nyugalom.
Na végre.
