hazatérés

Olyan a szobája, mint egy széthányt szénaboglya: ruhák egymáson keresztbe-össze-vissza-szét és tárgyak, apró vagy nagyobb tárgyak kevesebb-több szellemi értékkel és kacatok, mindenféle bármik, amik csak úgy ott vannak. Na meg ott van ő is. És nézi és nézi a körötte elterülő világot, amit sok-sok másik világból ragadott szeletkék alkotnak. A legkisebb közös többszörös és a legnagyobb közös osztó is ő maga. Rálép egy zoknira, érzi az anygát, mellette van egy másik, az más színű, odébb meg egy táska, félig kipakolatlanul hever és nem akaródzik mozdulni semmi, semerre. Minden itt van helyben és közben miért van olyan távol, hogy kilométerekben és hosszúra nyúlt, múló hetekben kell mérni az összes zoknit, a zacskókat, a kifogyó golyóstollakat és a szar mobilos képeket. Mintha minden csak beköszönne egy rövid időre, aztán postafordultával kicentrifugázzák belőle, hogy jöjjön a következő. 

Minden elköszönés hiányossága a hazatérés pillanatában tudatosul. 

magam maradok magamé

Valahogy minden arra int, hogy semmi sem az enyém igazán. Egyedül én magam maradok magamé. A hozzám adott adathalmaz folyton változik, cserélődik; egy része lemarad, egy másik megtapad. Totál random nyüzsgésről van szó: semmilyen támpont nem szolgál semmihez, legyen az ember, állat, növény, tárgy, szocializációs közeg. Nem hiszem, hogy ez megszokható, pedig állandó a változás és nem türelmes, empatikus váltásokról van szó, hanem éles, 180 fokosról, leszarván az érzékeny lelkivilág alkalmazkodási idejét.

Azt gondolom, hogy a veszteségben nincs megkülönböztetés: a mérték változik, de a megélés alapvetően a mínuszt erősíti és elengedésre sarkall. És az elengedés - az eszmei, a szellemi, és érzelmi érték pecsétjeivel - sosem csomómentes.

Engedd el, úgysem a tiéd. Talán sosem volt. Egyedül az marad, amivel maradok. A pecsétek nyomaival magamon, magamban. 

korkodus

Úgy nyomta magába a korkodusokat, mint láncdohányos a cigiket. Teljesen átszellemült ebben; monoton, gépies mozdulatsor: szilva megfog, szájba tesz, magot elválaszt a hústól, lenyel, mag kiköp. Ez az egész mechanizmus azért kellett, hogy míg lelki szemei előtt lefutott minden aktuális probléma, addig az agya is foglalkozzon valamivel. Rohadt meleg volt egész nap. Bent is, kint is. Az elmúlt időszak egy nagy tál forró leves, amit nem engedtek kihűlni, pedig a szájüregek már fájtak az égető létől, de a tűzhelyről csak nem vették le. De mostmár talán ideje van.

Ez a nap csak heverészni jó. És lehetőleg nem jelen lenni semmiben - saját magában meg főleg nem. Van egy szatyornyi feldolgozásra váró dolog, amikkel valamit kezdeni kell. Átgondolni, foglalkozni velük, megválaszolni kérdéseket (persze csak csendben, magának) és elengedni pár dolgot. Az utóbbi sosem ment könnyen, nagy figyelmet igénylő művelet. És amúgyis: most szét van csúszva. És rohadt meleg van. Befájdult a gyomra a hülye szilvától.