szépet ettem, olyan szép volt, mint a reggeli harmat, a harmadlagos haragos harasztja, a parasztja kinőtte magát, a haját nahát csakugyan levágatta, lerángatta a bőrt, annyit tűrt, míg visszafeslett, lám úgy sejlett - haraszt formába, a paraszt nagy ormánya se lett már akkora, mint volt, eltűnt minden fekete folt és hipp hopp végre véglény lett, innen már úgysincs alább, se eleje se közepe se vége, ez már a devolúció rémes képe, nem mintha félnék tőle, mert sokat látni lemenni végletes véglénybe végképpen kimeredve a kavicson, biztos a paradicsom rémlett meg az ottani állapotok álhatatos állapotossága vált javára és nem a pontossága, pedig késni nem szép dolog, még a fejlődéstörténet legelemibb velejárójáról se, a kezdetek végzetéről, mert úgy kezdődött el, hogy már tudta mindeki, hogy vége is lesz, mégpedig azokkal, akiknek van én-képe, akiknek az énképének képzete leképezi a képtelen tételt, amitől visszanyúltunk a gyökerekhez, mint egy folkzenész. hogy szaporodik a folkzenész? folk hátán folk. tű benne pont pont folk. mer nem tudjuk a végét sose, csak azt az egyetlen egyszeregy-szerű egyszerű tényt, hogy egyszer úgyis deformálódik, a folkosból farkas lesz, a farkasnak meg falka és összesen sok farka, aztán már üvöltünk mindannyian a holdra, mert csak tudni fogjuk, hogy ott van, de hivatalosan megmagyarázható indokkal nem szolgálva, (csak az ösztönnek) mert már úton vagyunk a véglényegbe, a véglények, kik egykoron vén legények valának, mostmár csak falnának meg bekebeleznének, helósziasztok béke vitézek, nincs már rátok szükség, mert beköszöntött végképp a víg vég kép.
