márc 29

A bizonytalanság megnyugtat.
Az, hogy rohadtul nem tudod mi lesz és mikor vagy hogyan - megadja a választás lehetőségét. Bármi lehet. Bárhonnan indulva bárhova eljutni. Adva a spontaneitás és a fejlődési lehetőség. Az érdekesség. A kérdőjeles, ismeretlen feldobott labdája.

A biztos, az ismert elpuhít, lustává tesz.
Ha mindig ott lebeg egy már jól ismert, jól bejáratott opció, akkor a gondolat csak hosszas erőltetés után lát tovább ezen az alapbeállításon. A /default/ szájba adja a valamit, azt lehet rágicsálni beleesve az illúzióba, hogy történik egyéb is, mint monoton rágicsálás. Pedig semmi sem más, minden ugyanolyan, csak a napok vagy a hetek változnak. Egyéb nem.

Ezek az aktuális tények.

március huszon

Equinox

Bambán nézek
ki a fejemből.
Vérzik az orrom.

A papírzsebkendőm szerint
ma nem rímel a vers,
s hiányzik a ritmus.

Most mondják -amarra
francia kocsmákban
ingyen bor van az asztalon.

Könnyű vagyok, pehely
most a szívem, tallért
emelek a számhoz, pedig

nem érdekelnek ilyesfajta
hülye szertartások, de most
boldog vagyok a metafórámban.

A legnehezebb kő egy piramisban
tizenöt tonna - tudom meg.
Oké. Én ezt is elbírom.

Nevetek magamon, mert most
azt is nyugodtan elmondom,
hogy hülye vagy baszd meg (amennyiben).

Március huszonegyedike van;
és "bili-bretonnal" is szép vagyok,
még ha a "bili"-ért bazdmeg is jár.

Mintha repülőgépből nézném
itt előttem ezt a nagy darab életet
és arisztokratikusan elnyúlok.

Kettes számrendszerben van az idő:
szimmetrikus tíz óra tíz perc;
szórom a morze jeleket.

2013.03.21. Nyuzsi.

Plusz kettő, vers másnapjáról:

Nekem nem hiányzik a rím,
mert ma mindennel rímelek
sálba burkolózva kémlelek.

<Ezerkilencszáznegyvenhét> van,
napéjegyenlőség másnapja
és én hólepelben is szeretek-

Para paradoxon

Már most mi az igazi?
A hétköznapok lassú folyású mixere félálomban avagy a hétvége forgataga, amikor végre stabilizálódik az ember? Paradoxonokat írtam volna? Igen. És valóban azok? Nem.
Össze lehet ebben zavarodni: hogy mikor is cselekszik az ember erőltetett menetben és mikor nem. És én úgy látom, hogy folyamatosan össze akarnak zavarni. Mindennel. Minden hatással, ami külső és nem belülről jön. Ezek a megcsinált, szépen kigondolt kis alagutak, ahova betömködik az indivídumokat, mint marhaszállító kamionok és adjad neki: ezt kapod, ezt muszáj, kussvan. Aztán sikeresen kimossák az agyakat, hogy mikor tükörbe néz, hitetlenkedve bámuljon, hogy ki is ő valójában és miért lett az, ami aki.
Hétvégének hívom ezeket a pillanatnyi kijózanodásokat.

A másik paradox állapotom, hogy az ablakon túl még hófoltok csücsülnek szilárd halmazokon, ellenben velem, aki már javában nyárba lógatja a belső világát és vonatjegyeket vesz és megy és minden. És döbbenten veszi észre, hogy odáig még bőven van. Még nem. Még maradsz. Nyugszikfekszik stb.
Kegyetlen.
Hogy mindig máshol vagyok, mint ahol épp. Mindig csak küzdeni ellene. Fárasztó így működni. Egybehangolni valamit valamivel. Magammal.

Normális ez?
Normális ez kinek? Annak aki megérti vagy annak, aki nem tudja, miről van szó?
Addig normális, amíg tart. Adott helyben és időben minden normális, mert éppen az van.
Nem-e?

rükverc menet

úgy nézem elnézem
kicsikét lenézem
letaszít, felveszem
felszedem, dehogyis
jeleket ismétlek
ismétlő jeleket
aggatva aggályos
sorokra sorokban
annak a legalja
aljasul villogva
világít bele az agyamba
bambulva ballagva
vakon meginogva
varázson, parázson
esetlen ringatva
riogat mindigcsak
csalárdul megrándul
kirándul berándul
bedurvul rükvercben
bukfencben bólogat
mosogat sokakat
taktikát takargat
kapargat varrakat
rakosgat taposgat
tapsolok ügyes vagy

2013.03.14.

majd lesz címe is

eszement légvihar
tükröződik szemben;
a hirtelen kedvvel
felhúzott légvárért:
nos, ezer bocsánat.
de a figyelem
meg a fegyelem
eltűnik, végvárként
zúzódik porrá-
olybá tűnik
elveszett az
összhangtalan
értelem.
lét-elem
merül le
úgy hirtelen.

egy olasz monstrumban
titokban fotózott kép
kereng az agykérgekben
a személyes világegyetemben
osztódik egy vélhetetlen
érzet-részlet
csinál fészket
egy idegen madár,
ha néha megszáll
s csipeget
morzsát, kenyeret
s minden egyebet.

kétezer tizenhárom harmadik hó hetedike

Időjárásjelentés

Kétezer tizenhárom harmadik hó hatodika van. Mindjárt tizenkét óra. Az időjárás elfogadható, szerény napsütéssel, elszórt felhőzettel. Egyedül a hűvös szél miatt élvezhetetlen a zsenge napsugár. Nem történik semmi, s amennyiben mégis - módfelett passzívan és idegtépően nyúlósan. Mint a régi Turbó rágó a szájban, amelynek egyik végét megfogja az ember és elkezdi húzni, nyúzni, nyújtani s szinte belefájdul a fog a feszítésbe. Édes az íze, mármár zavaróan érződik a cukrozottsága, mégsincs katarzis, egyszerűen nem fokozódik az ízélmény, tompa marad végig, nincsen grafikonszerű skálája, lefolyása, eleje, közepe, vége, egyszerűen csak lappang a szájban és hamarosan csak a kemény massza érzete marad. De legalább volt hozzá lehúzós. Anno. ----
Csöngött a telefon. Felvettem. Ismerős hang. De mást keresett. Mégis, a hangot ismertem, és talán odavissza megvolt. Különös. Furcsa. ---
Most nem süt a nap, csak elszórva, helyenként. Akkor is félénken. Ha teljesen kisüt, talán kiégeti a szemeket odalent. Idelent. Vagy odalent. Vagy egyebet éget ki. Vagy teljesen rendben fog zajlani minden. Nem tudható és ha lenne tudója, megtudakolná az ember, valószínűleg. Ne legyenek aggodalmak ilyen téren, semmivel szemben, főleg nem a belsővel szemben. A belsőben. A belső miatt. Minek. Miért pont.
Tudható ez előre?
Nem.
Mert mivégre történik az ilyesmi?
Semmi végre se.
Csak úgy.
Nem határozható meg. Nincsen indoka. Nem valamiért, hanem egyszerűen - csak úgy.
Nem hozható fel mentség, vagy ok, vagy előnyös részlet, kellemes, esztétikus bármi, se kívül, se belül. Egyszerűen - csak úgy.

És hát így történnek a dolgok.

Amúgy íme kisütött a nap.
Mutogatja magát.
Exhibicionista.
Manifesztálódik, mert erősebb, hatalmasabb, mint egy felhőréteg.

Ez van.

amikor lehull a lepel

lakozhat bennem valami más, valaki más, aki egyes szám első személyben ír, rajzol, fest, bármi.
merthogy másnap énmagam vagy rá sem bírok nézni arra, ami kijön, vagy elborzadok, ha olvasom. nem tudom hogy van ez és miért csinálja velem, de kibököm miről van szó.
fura sötét leplek hullanak rám olykor és nem tudok nekik ellenállni.
de nem baj, mert késztet valamire. még ha abban a pillanatban nem is kellemes, marad valami utána.
és minden alkalommal meglep.
úgyhogy "leszek annyira könnyű s vagyok annyira szét, hogy ide kitegyem", ha már van- mert miért ne.

amúgy süt a nap. és jön a tavasz, helló! :)

----------------------------------------
 Üres halmaz
minden
amely amaz
légüres térből
téglátlan épül
belőlem
bármelyedbe.
--
Folyton folyvást
csak téved
a semmibe réved
ez először titok
és rejtett minden elől
csak a fülzúgás felől
hallható, amikor
összedől az aranykor.

Nem baj, mondom
van ez így
csak azt bontom,
ami amúgyis
bontható,
szilárd testekhez
nem fogható.
A szilárd testek
úgyis csak
képlékeny
mennyezetek.
---