Fiam, tanuld meg a szerkesztést, lapbeosztást, számolgasd ki szépen tökéletesre az arányokat, mintha egy algoritmust végeznél- majd ha mindezeket tudod, felejtsd el a kőbe vésett szabályokat és csinálj művészetet. Szóval ez lenne a koncepció. Minekutána sikeresen befogadtad az atomfizikusi racionalitást, ragadd meg a grabancát és hajítsd az óperenciás tengeren is túlra. Azután nyugodtan vezérelhet az emocionális feled, amelyet már –előzőleg- sikerült kiölni és elkezdhetsz művészetet teremteni, saját képedre formálva.
Na igen. Az arany középút az lenne, ha egyensúlyban tartanád a két végletet. Hogy ne kapj csömört a rideg szabályoktól, ne csak egy szükséges unalomhalmaz legyen, hanem valami más, ami a javadra szolgál-játékosan felfogni a menetet.
A másik- a rengeteg elvárás. Avagy add meg uram, de máris! Nem is lenne ezzel különösebb baj, ha azért elárulnák a megoldáshoz vezető utat. A Hogyant. Elvégre épp ez lenne a lényeg, nem? Hogy megtanuljuk. Persze, lehet az én elvárásaim is túlontúl magasak. Bár oszintén szólva, ezt erősen kétlem.
Efféle dolgok mellett az is idegesítő tényező jelenleg, hogy kb fél hónapja semmit se írtam. Nem jött. Nem tudok. Miről, mit, hogyan. Pedig szükségét érzem. Valahogy bármibe kezdek, összegyűröm s csak a frusztráció marad, mint végtermék. Nem tetszik. Szar. Már az eleje is, a közepéig pedig el sem jutok, mert szar. Valami blokkol. Meddig tart ez az időszak? Mert tudom, hogy egy nap majd úgy ébredek fel, hogy kezembe veszem a tollat és írok, mint a vízfolyás. Mintha mi sem történt volna. S tetszeni fog és nem dobom el 5 sor után. Csak a türelem, a türelem teremjen rózsát.
Mert most valami rózsára van szükségem.
Valami rohadt nagy csodára.
Bármire.
(Végezetül néhány őszi kattintás, csak úgy.)
No comments:
Post a Comment