A két évvel ezelőtti (link) Kistehenes bejegyzésem óta vagy én lettem melankólikusabb, vagy a Kistehén zenéje. Volt egy időszak, amikor mindent a sötétben szerettünk volna csinálni, hogy aztán azt is elvigyük magunkkal. Ma már az is elég lenne, ha - miután leráztuk magunkról a sok szart -, az alánkfújó széllel kerekedhetnénk fölül mindenen, mindenkin. Mint a galamb. De ez a kicsavart dalszövegrészlet-fűzér elcsépelt mutatvány, na. Nem is írok ilyesmit.
Amit az előbbiekben érthető, magyar szavakkal szeretnék kifejezni az az, hogy az utóbbi három Kistehén lemez kísértetiesen közelre sodródott mellém az elmúlt években. Hangulatilag. Hozzáállásilag. Húdetudokbeszélni. Ööö, tehát hogy az élettörténéseknek baromi hiteles háttérzenéje vagy összefoglalója vagy izéje. (Jó, most azonnal be kéne csuknom az internetet, az az igazság.)
Na de ezek a metszéspontok most, visszanézve realizálódnak bennem; amit a felidézés pillanatában érzek egy-egy állomásnál, azt az adott dal-asszociáció erősíti meg - vagyis az, amit az a dal jelent, vagy éreztet.
 |
| Impresszionista fotó valamelyik KSTHN koncertről. |
Annyi szép dolog történt már és annyi kevésbé szép, ami mostanra vagy megszépült vagy inkább nem gondolunk rá. És hiányok, hiányzások vannak. Ennek ellenében pedig remények, persze, de gyomorösszehúzó kérdőjelek is. És az ide-oda vetődés, úgy táncolva, ahogy a szél mozgat. Nem kell a cseszegetés - legyen csak az, ami éppen van, aztán majd lesz valahogy.
Aszondják fiatal vagyok, hagyjam a bánatba (háde pont hogy oda!) a nosztalgiázást meg a melankóliát. Jól van - mondom - de mit tegyek, túl sokat kattogok a Filozó fián. És ráadásul még Kistehenet is hallgatok...
-
No comments:
Post a Comment