De jó volna mindig derűsnek és életvidámnak lenni. De jó volna ellesni azt a lényeges trükköt, ami folyamatosan tuningol. De mit tehessen egy melankóliára hajlamos majom, aki mindeközben érzi, hogy a személyiségének nagyobb részét teszi ki a hülyeség, az elnéző, feloldó és ha ironikusan is, de hátbaveregető hülyeség. Nem pedig ez a fasz melankólia. Ha sűrű menet van, akkor hurrá, bezzeg két lájtosabb nap után már kardjába dől és nincs értelme az életének. Na és ha van, akkor az mi? Hogy egyáltalán hova tart jelenleg? Hogy az, ahol most van, az kurvára oda fog vezetni, ahol nagy kreativitásban élvezkedik majd az önmegvalósítás (van ennél nőklapjacafésabb szó?) lankás tartományaiban?
Meg hogy nem talál közeget, értő és figyelő közeget. Vagy legalább kapisgálót. Ez világfájdalom? Mer ha igen, akkor isten ments és befogja, hiszen ő maga is vakarózik tőle. (Meg az utóbbi néhány poszt is mekkora vinnyogás már, te jó ég, mostmár igazán jöhetne valami hippi odaszarás.)
És hogy van az, hogy az utóbbi évek hasonló szakaszában ide lyukad ki? Oda, ahol vaskosszárú kérdőjelek nőnek az arra tévedő rögös fejekre? Hát gondolkodni is fárasztó bármin. Párolt agyak mennek az utcán, lázasan a negyven fokban.
No comments:
Post a Comment