January 5, 2016

az élet, alapvetően

Minden jel arra mutat, hogy tél van. Hull a hó, ráfagy az ember segge a falusi budira. (Már amennyiben épp egy falusi budin ücsörög.) Már elmúlt Karácsony, a szeretet lángját nyálas ujjbeggyel szétmorzsoltuk, sőt, már a szilveszteri hepajból is megtaláltuk a kiutat. Szilveszterkor amúgy beállítódott az az alapvetés, hogy jó lesz ez az év. 

illusztris kép a netrül
Na, hát jelenleg nem látok ki az egyre keskenyedő szememen, mert egyfeszt csavarja a hapcizás. Ha éppen nem csavarja és éppen nem kap szaltófrászt (ezt a szót most találtam ki, lehet találgatni it jelent) a macskám, mert oroszlánként tüsszentek reá, hát papírzsepik tömkelegébe fojtom...na nem a bánatom, hanem. Ja, és kérem szépen, Ozsváthzsuzsi most tudta  meg a takonylottó főnyereményét, hogy a kenőcs csomagolásán, amellyel kiszáradó, fújástól sebzett orrocskáját kente, kezelte nem ír mást, mint: VÉGBÉLKENŐCS. 
Hátszóval. Mit is mondjak...de amúgy használ! 
És még a fülem is le van sántulva! Vááá! Apokalipszis most!

Na jó, amúgy végre fehér világ van kint. Ismétlem magam? Úgyis krónikus naptévesztésben nemszenvedek. Már megint olyan, mintha nem ma lenne, hanem holnap vagy holnapután. Vagy tegnapelőtt? Kéne aludni.

No comments:

Post a Comment