Milyen gyönyörű verőfényes ez a délelőtt! Arra ébredtem, hogy vakitó fényáradat telepszik meg a szobaajtó mintás üvegzetén. Néztem, hogy mi az a nagy fényesség, s kicsit tágabbra nyitott szemekkel már tudtam, hogy csak a nap. Emlékszem, pár órával korábban, 6 körül felriadtam és még egy húsz percecskét kiflialakban gubbaszkodtam ébren az ágyban, próbálva elhessegetni a félelmetes bajos dolgok rémálomfoszlányait, melyek rámtörtek az éjszaka leple alatt. Aztán sikerült visszaaludnom. Immáron azért még érzem azt a hajnali félelmet, de igazán-olyan szép ez a reggel.
Lehetetlenség folyton csak a rosszra gondolni. Nem szabad, mert felzabál. És amúgyis-az ember sose tudhatja, mikor éri valami csodálatos. Valami mentőövféle. Mittudomén, de szóval azt akarom mondani, hogy nem kell mindig a rosszra számitani, mert jó is jöhet bármikor-s az meg bármikor jól jön, hehe.
Bátorkodom olyan menthetetlen optimizmust magamra vállalni, melyet csak nem szégyellek. Ugyanakkor biztosan tudom, hogy a problémák nem értelmetlenül vesznek részt az életünkben, valamiféle oka van mindenképpen, s az a dolgunk, hogy vegyük a figyelmeztetést, avagy tanuljunk belőle, értelmet kell találni benne és jóra használni. Mert ugye nincsenek véletlenek, ezt szentül hiszem. S ugyebár mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak(van ez a kis furcsa mondás). A mélypontokon pedig át kell esni, vergődni, valahogyan. Mert ez már ilyen szabályszerűség jóformán, hogy a szar után valami jó jön.
S hogy a változás is sok szarral jár? Ja, hát igen, minden háztájékon másképpen megy. De van, hogy egyszerűen csak szükséges a sok gané, hogy fejlődhess. Hogy olyan útra tereld magad, amely talán előbbre visz. Azt hiszem. Legalábbis ez kell legyen az értelme. Végtére is, izgalmas ez. Meg hát ugye, hosszú az út Mordorig, hah.
Jézusom, mennyi okosságot irkálok már megint össze, bezzeg a hosszú i-ben ismét hiányt szenvedek.
Mindenesetre nem tudom, na.
Máskülönben alkothatnékom van. A gond csak az, hogy ez nem féltétlenül a kötelező házikra vonatkozik, melyeket szesszióra be kéne fejezzek. Nyilván nem:)) Meg kisérleteznék. S ez persze, hogy akkor tör rám, amikor éppen dolog van, ami hát aszondják-fontosabb. De ki tudja. Úgy érzem, a pánik rész, miszerint tejóégmennyiházivanésmennyirenincsseidősekedvhozzá már eltűnőben van, úgyhogy valamelyest tiszta fejjel csinálom, amit kell.
Még visszakivánkozok egy lélegzetvételnyi időre az előző, lelkisebb részhez.
....................
Na. Tán le sem tudom irni. Viszont, ma már nem fekete-fehér televiziót nézünk, hanem szineset. Efféle metafórával élve, nem lehet csak fekete-fehérben látni a világot, az embereket. Van megannyi átmenet is- csak nyitni kell rájuk. (napi bölcselet, nah.-és rögtön egy szükségtelen cinikus megjegyzés is, mert csak)
Hát most akkor ennyi. Hev ö nájsz déj. :)
No comments:
Post a Comment