Nyár memoár

Az a helyzet ezzel a nyárral, hogy mindjárt vége és vissza kell csöppenni a valóságba. Mert igazán meseszerű volt!

Elsősorban rájöttem, hogy nincs olyan, hogy túl nagyot gondolni. Amiről én a múlt ősszel csak ábrándoztam, most tessék: furcsa folyamatok és kapcoslódási pontok útján teljesen természetes módon valósult meg. És hittem volna fél évvel ezelőtt, micsoda élményeknek nézek elébe? Nem.

Bebizonyítottam magamnak azt, hogy megéri merni, meg nagy fába vágni a fejszémet, hiszen százszorosan fizeti vissza magát néhány kétségbeesett pillanat. (És mégis - még mindig jobban hisznek bennem mások, mint én magamban...) De azt is megvillantotta az élet, hogy a valamiért elhanyagolt, de alapvetően kedves elfoglaltságok csomómentesen térnek vissza hozzám, ha nem erőltetetm és zsigerből jön a vágy, hogy csináljam. 

A másik, hogy olyan általam nagyratartott emberkékkel hozott össze a sors, akik már régóta érdekeltek, és nem hiába, hiszen egy-egy szeletkéjük talán bennem is ott van valahol - így hát alkalmam nyílt belenézni az általuk tartott tükrökbe. 

És sziasztok, én egy 22 éves lány vagyok és nagy dolog nekem, hogy Kiss Tibi messziről int, ha meglát és megkerüli a fél kocsmát, hogy kedvesen megöleljen; hogy Varga Livius-al még megeszünk egy hajnali gyorskajáldás szendvicset, mielőtt taxiba ül és másnap Kiscsillag koncert alatt visszaintsek neki a színpad mellé beálló kocsi ablakán túlra; hogy Lovasi András szivecskét rajzol a frissen vett könyvembe; hogy Szűcs Krisztiánnal a tűző napon készítek nemszándékosan-filozofikus interjút, amelynek végül a hangfelvételét elszarja a technika ördöge; hogy Dolák-Saly Róbert puszival kompenzálja a sietős diktafonra vett beszélgetést; és egyáltalán azt, hogy midnez olyan természetesen történik, hogy fel sem fogom helyben, milyen jó érzés az egész. És mondom, ez nem egy nyálazdó rajongó monológja, hanem azé, aki hálás, hogy rokon-lélekdarabokra ismer más emberekben.

Ám nem volna szép, ha csak a nagy nevű nagy emberekről szólnék. Hiszen bődületes nagy köszönet illet meg mindazokat, akik lehetővé tették, hogy szerencsét próbáljak Óperencián innen és túl is. 

Egyedül azt sajnálom, hogy nem lőttem több fotót. Dehát kellett volna egyáltalán? Az érzés a lényeg.

Mikor mondtam Ildinek, hogy micsoda mesés nyár volt ez és kár, hogy vissza kell csöppenjek a valóságba, csak ennyit mondott:

- az volt a valóságod.

Hát így legyen továbbra is. :)