Olyan a szobája, mint egy széthányt szénaboglya: ruhák egymáson keresztbe-össze-vissza-szét és tárgyak, apró vagy nagyobb tárgyak kevesebb-több szellemi értékkel és kacatok, mindenféle bármik, amik csak úgy ott vannak. Na meg ott van ő is. És nézi és nézi a körötte elterülő világot, amit sok-sok másik világból ragadott szeletkék alkotnak. A legkisebb közös többszörös és a legnagyobb közös osztó is ő maga. Rálép egy zoknira, érzi az anygát, mellette van egy másik, az más színű, odébb meg egy táska, félig kipakolatlanul hever és nem akaródzik mozdulni semmi, semerre. Minden itt van helyben és közben miért van olyan távol, hogy kilométerekben és hosszúra nyúlt, múló hetekben kell mérni az összes zoknit, a zacskókat, a kifogyó golyóstollakat és a szar mobilos képeket. Mintha minden csak beköszönne egy rövid időre, aztán postafordultával kicentrifugázzák belőle, hogy jöjjön a következő.
Minden elköszönés hiányossága a hazatérés pillanatában tudatosul.
No comments:
Post a Comment