Egy faággal kezdtem kalótyolni a híg masszában, véletlenszerű ákombákomokat rajzolgatni benne. Ezek a képek nem tartottak sokáig, visszanyerték eredeti, ám minduntalan változó amőba alakjukat.
Végülis így játszottam egy darabig az idővel. Persze, sokáig azt hittem, ez a cselekvés pontosan fordítva történik, de idővel be kellett látnom, én magam olvasztom az ütemeket, s lépkedek, ugrálok, trappolok a fogaskerekeken, mint egy megkergülésre ítéltetett mókus.
-Hát meguntam. És meguntam kakukknak lenni a kakukkos órában. Köszönöm szépen, a lehetőséget átadom másnak.
Kezembe veszem az időt, felhúzom, amikor kell, vagy elemet cserélek benne.
Túl értékes ahhoz, hogy perc-kattanásait aprópénzként veszítsem el az utcán.
Na de majd most.
Tikk-takk.
Tikk...
Nem hinném, hogy az időnek lenne értéke. Tetteidet nevezheted értékesnek, vagy értéktelennek, csak nem elvesztegetettnek. Szerintem az az idő - vagyis inkább az a cselekvés, mit azalatt az idő alatt viszek véghez -, amit sokak szerint elvesztegetek, éppolyan fontos az életem - vagy, ha úgy tetszik karmám - egészére nézve, mint az, amit úgymond hasznosan töltök el.
ReplyDeleteHadd fokozzam: sőt, néha jólesik tétlenséggel kiröhögni ezt a fontoskodó, rohanó világot! :))