A hétköznapok lassú folyású mixere félálomban avagy a hétvége forgataga, amikor végre stabilizálódik az ember? Paradoxonokat írtam volna? Igen. És valóban azok? Nem.
Össze lehet ebben zavarodni: hogy mikor is cselekszik az ember erőltetett menetben és mikor nem. És én úgy látom, hogy folyamatosan össze akarnak zavarni. Mindennel. Minden hatással, ami külső és nem belülről jön. Ezek a megcsinált, szépen kigondolt kis alagutak, ahova betömködik az indivídumokat, mint marhaszállító kamionok és adjad neki: ezt kapod, ezt muszáj, kussvan. Aztán sikeresen kimossák az agyakat, hogy mikor tükörbe néz, hitetlenkedve bámuljon, hogy ki is ő valójában és miért lett az,
Hétvégének hívom ezeket a pillanatnyi kijózanodásokat.
A másik paradox állapotom, hogy az ablakon túl még hófoltok csücsülnek szilárd halmazokon, ellenben velem, aki már javában nyárba lógatja a belső világát és vonatjegyeket vesz és megy és minden. És döbbenten veszi észre, hogy odáig még bőven van. Még nem. Még maradsz. Nyugszikfekszik stb.
Kegyetlen.
Hogy mindig máshol vagyok, mint ahol épp. Mindig csak küzdeni ellene. Fárasztó így működni. Egybehangolni valamit valamivel. Magammal.
Normális ez?
Normális ez kinek? Annak aki megérti vagy annak, aki nem tudja, miről van szó?
Addig normális, amíg tart. Adott helyben és időben minden normális, mert éppen az van.
Nem-e?
No comments:
Post a Comment