Időjárásjelentés

Kétezer tizenhárom harmadik hó hatodika van. Mindjárt tizenkét óra. Az időjárás elfogadható, szerény napsütéssel, elszórt felhőzettel. Egyedül a hűvös szél miatt élvezhetetlen a zsenge napsugár. Nem történik semmi, s amennyiben mégis - módfelett passzívan és idegtépően nyúlósan. Mint a régi Turbó rágó a szájban, amelynek egyik végét megfogja az ember és elkezdi húzni, nyúzni, nyújtani s szinte belefájdul a fog a feszítésbe. Édes az íze, mármár zavaróan érződik a cukrozottsága, mégsincs katarzis, egyszerűen nem fokozódik az ízélmény, tompa marad végig, nincsen grafikonszerű skálája, lefolyása, eleje, közepe, vége, egyszerűen csak lappang a szájban és hamarosan csak a kemény massza érzete marad. De legalább volt hozzá lehúzós. Anno. ----
Csöngött a telefon. Felvettem. Ismerős hang. De mást keresett. Mégis, a hangot ismertem, és talán odavissza megvolt. Különös. Furcsa. ---
Most nem süt a nap, csak elszórva, helyenként. Akkor is félénken. Ha teljesen kisüt, talán kiégeti a szemeket odalent. Idelent. Vagy odalent. Vagy egyebet éget ki. Vagy teljesen rendben fog zajlani minden. Nem tudható és ha lenne tudója, megtudakolná az ember, valószínűleg. Ne legyenek aggodalmak ilyen téren, semmivel szemben, főleg nem a belsővel szemben. A belsőben. A belső miatt. Minek. Miért pont.
Tudható ez előre?
Nem.
Mert mivégre történik az ilyesmi?
Semmi végre se.
Csak úgy.
Nem határozható meg. Nincsen indoka. Nem valamiért, hanem egyszerűen - csak úgy.
Nem hozható fel mentség, vagy ok, vagy előnyös részlet, kellemes, esztétikus bármi, se kívül, se belül. Egyszerűen - csak úgy.

És hát így történnek a dolgok.

Amúgy íme kisütött a nap.
Mutogatja magát.
Exhibicionista.
Manifesztálódik, mert erősebb, hatalmasabb, mint egy felhőréteg.

Ez van.