Azt nem tudom, hogy hányan szoktátok néha felfedezni a szó-hang-fény hármasának frenetikus létjogosultságát.
Hát, én például időről-időre.
Próbálom úgy fogalmazni, hogy ne legyen nyálas és romantikus. De az megvan, amikor őszintén rácsodálkozik az ember egy vers/dalszöveg minden szavára, hogyan alkotnak tökéletes egészt és mégis soronként változik az egész sokdimenzióssá. Hát még ha ehhez hang is járul - zene lesz belőle. És hogy milyen úton-módon sikerül különböző magasságú hangokat úgy egymás mellé illeszteni, hogy abból érzékekre és érzelmekre ható valami (egyveleg?) legyen, elképesztő.
Hogy vannak szavaink és művészet az, ha olykor sikerül is őket úgy használni, hogy az létjogosult legyen.
Ilyen nem történik bármikor. Ilyet nem tud bárki elkövetni. A sok beszédnek, ami elhagyja az emberek száját, igen kicsi hányada az, ami ér is valamit.
És ha egy dal a számból veszi ki a szót úgy, mint semmi és senki más, azt nem is szabad eviláginak nevezni. Az valami földöntúli. Az ember meg csak néz és elakad a hangja és érzi, hogy olyan űrbe markol, olyan ismeretlen mélységekbe, hogy arra nincsenek szavak.
Hogy van zene, hogy van vers és van fény, ami formát és képzetet alkot, az nekünk ajándék. És piszok nagy szerencse, mert művészet nélkül nagyon szomorú emberek volnánk.
Én nem tudom, átjön-e, amit akarok mondani arról, amit igazából átérezni kéne. Vagy nemtom, de én teljesen készen vagyok.
A Kispál és a Borz miatt van mindez.
Hát eddig tartottak a szavaim.
No comments:
Post a Comment