Csönd van egy ideje. Nem mindig az a kellemes, alig észrevehető, háttérben megbúvó nyugalmasféle, mert akadnak közben nyúlványos, ragacsos csöndek is; hanem alapvetően olyan csönd morajlik, amely várja a következő hangot. Kicsit feszült ebből kifolyólag, de azért jóleső.
Újabban ilyen csöndben vagyok én magam, meg a székem másik felén egy cicussal (mert hol máshol alhatna legédesebben, ha nem a leglátogatottabb ülőalkalmatosságon). És nem történik semmi. Értsd: ez is olyan, mint a csend - ennek a semminek a mélyében is kavarog valami. Csak még nem tudom, hogy mi. Ha nem lennék olyan nyugtalan természetű, akkor simán hátradőlnék. Dehát én állandóan fortyogok valamin (s nem feltétlen a szó negatív vonzatában), és ja, ezen kéne gyúrni nem keveset. A macska lehetne a példaképem. Naphosszat szarik a világra, alszik, lazsál, aztán este bepörög. Amikor ennek a pörgésnek vége, alszik egyet. És ez így van jól. Nem böködi magát semmiért feleslegesen.
Szóval én írogatnék érdekeseket meg bármit, de nincs miről. Vagyis van, csak nem jönnek elő úgy, hogy leírjam őket. Emésztésre szoruló, hosszú belső párbeszédek rágcsálják, terelik a figyelmet. És persze, ezt is el kéne fogadni, csakhát a fortyogás...
Úgyhogy ma szép fotó sincs. Se vers. Se firka. Semmi.
No comments:
Post a Comment