Valahogy minden arra int, hogy semmi sem az enyém igazán. Egyedül én magam maradok magamé. A hozzám adott adathalmaz folyton változik, cserélődik; egy része lemarad, egy másik megtapad. Totál random nyüzsgésről van szó: semmilyen támpont nem szolgál semmihez, legyen az ember, állat, növény, tárgy, szocializációs közeg. Nem hiszem, hogy ez megszokható, pedig állandó a változás és nem türelmes, empatikus váltásokról van szó, hanem éles, 180 fokosról, leszarván az érzékeny lelkivilág alkalmazkodási idejét.
Azt gondolom, hogy a veszteségben nincs megkülönböztetés: a mérték változik, de a megélés alapvetően a mínuszt erősíti és elengedésre sarkall. És az elengedés - az eszmei, a szellemi, és érzelmi érték pecsétjeivel - sosem csomómentes.
Engedd el, úgysem a tiéd. Talán sosem volt. Egyedül az marad, amivel maradok. A pecsétek nyomaival magamon, magamban.
No comments:
Post a Comment