A rövidebb hajszálakkal volt mindig a legtöbb baj, a tarkója környékén.
Akárhogyan is próbálta copfba fogni, azok a kicsi rövidek mindig kibújtak a
fogásból; elhivatottan
lázadtak a hajgumi szorítása ellen. Így hát fel kellett őket tűzni. Az sem volt
egyszerű feladat - az esztétikumért szenvedni kell.
De legalábbis többet próbálkozni kettőnél, mondjuk. Persze sok egyéb miatt
is lehet még szenvedni, de a hajtűzés is van olyan szenvedéssel teli, mint
mondjuk a disznóvágás. A disznóvágás olyan, mint a karikacsapás, csak itt nem
karikát csap az ember, hanem disznót vág.
Felcsatolni a hajat, na, az más. Az teljesen más. Mert míg tudjuk, hogy ha megvágjuk a disznót,
az felsír, és ha elcsapjuk a karikát, az gurul; no de mi lesz a hajjal? Beletűzzük a csatot és mi
lesz? Csattogni fog? Nem. Megtartja a hajat? Ugyan. Valószínűleg szépen
kicsúszik a csat alól a megtűzésre szánt adag haj. Mert ezek a nyomorúságos kis
drótcsatok ilyenek ám! És nincs az a csodacsat, amely elbánna a tarkókörnyéki
rövidebb hajszálakkal - főleg nem esztétikusan.
Így latolgatta magában a dolgokat, aztán megelégelte az egész hercehurcát
és lemondott eme fodrászati tudását jócskán meghaladó ötletéről.
Bezzeg a disznóvágás! Annak legalább van látszata. Meg íze. És esztétikuma.
Fogta a csatokat és lebaszta a tükör elé.
No comments:
Post a Comment