Akit látsz, az csak egy vetület.
Itt olcsó poénokkal lövik
szét az agyam. Sokadik kerület
az, amelyben lakok most
valahol messze látom, ahogy
már hazajöttem és hamarost
jó lesz, de otthon még nem vagyok.
Zavaró ez a belső táj,
ha tükörbe nézek- egypár elmúlt héttől
nyúzott az arcom és fáj
a szemvakító napsütéstől.
Unom a szokott dumát.
Unom a fülledt betonutat.
Unom a villamosra felszálló senki összeaszalódott valagát.
Unom a görnyedt tartásokat.
Unom, hogy magyarázatot kell
benyújtsak a vicceimhez, mert nem értik.
Unom, hogy hiába van a hatszáz jel-
ha mégis összerakják a választ: elértik.
Unom, hogy szaladjon kifelé, míg nézem,
de ha elszalad, talán bántódása esik.
Unom, hogy az igenre szinoníma a mégsem
és nem tudni: a nemet isszák vagy eszik.
Tudd meg, én itt voltam végig,
cska elbújtam egy kis időre.
Tévét néztem egy film erejéig,
de mostmár kijönnék a levegőre...
kettőezer tizenhárom, még julis harminc
No comments:
Post a Comment