Gátugrások

Beszélgettem magamban, bár nem magammal.

Az a baj, hogy a légüres térbe helyezett beszélgetőpartnerrel teljesen jól meg tudom vitatni a dolgokat, ellenben, ha húsvér illető volna velem szemben, valszeg azon pillanatban elpárologna a fejemből a megosztandó gondolataimnak a fele. Nem tudom miért van ez. Lehet be kéne magolnom először, ha valami fontosról akarok beszélni.

No de, a konverszáció a lebegésről szólt: amikor az az egyetlen biztos pont, hogy nincs biztos pont.

És ez valójában marhára ijesztő. Mert nincs mibe kapaszkodni ábszolúte; az elengedett tév/hitek, gondolatok, eszmék, emberek már nem szolgálnak biztonságos rejtekhelyként, ahova bármikor visszahúzódhatok. Ott bármi történhet és ez a bármi, ez a voltaképpen lehetőségekkel teli valami igencsak rémisztő. Szerintem az elengedés magányos folyamat - senki sem teheti meg helyettem; továbbá, ha szembesülök azzal, hogy nincs semmim s ezáltal bármim lehet - kisebb trauma. Hogy ráébredjek arra, hogy nem függök semmitől, én teljesen egyedül képes vagyok egésznek lenni. Először nyakbaszakadó teher, amit következő lépésben el kell fogadni ahhoz, hogy felszabadítson. Aztán ezt a nagy-nagy szabadságot valahogy meg kell zabolázni és amennyiben nagyon nem megy, jön tengernyi szabály, amellyel a kör ismét bezárul és maga az ember is, hogy aztán megint felfedezze azt, hogyan lehet megszabadulni minden barikádtól, meg kacattól, amit annak érdekében pakolgatott maga köré, hogy legyen mibe kapaszkodni.

Dehát a gátugrás, no, az nem csapatjáték. 

Az is lehet, hogy már ezzel a leírt csomaggal is mást közvetítettem, mint amit eredetileg fejben a másik, odaképzelt beszélgetőtársamnak. Nem tudom, az a baj a szavakkal, hogy nehéz őket úgy formálni, hogy pontosan azt fedje le, amilyen érzést keltett bennem a gondolat.