Szeptemberi napsugár kacsintgat rám a hátrahagyott nyár minden bájával. Szégyellősen, remegve bukkan fel megannyi pillanat, szín, hang, mozdulat, melyek úgy lopakodnak mellettem -csimpaszkodva, ragaszkodón-, mintha attól félnének, egy üres viszláttal örökre búcsút intenék nekik s az elmúlt időnek. A kellemestől hogyan is válhatnék meg, nem úgy, mint a kellemetlentől, melyet igyekszem elereszteni, eldobni, kitérni a bumerángtérből.
Én igazán nem tudom, mi baj van az ősszel, miért kell úgy sajnálni a meleg évszak elmúltát. Kifejezetten szeretem. Mert szép. Egyszerű. Pompázatos. Határozott. Tudja a dolgát s benne a természet is. A száradó leveleket el kell hullajtani. Méltóságteljesen megválni tőle, néhány kóbor pillanatig gyászolni felette, majd átadni a lehetőséget valami újnak. Csak így van értelme.
Papírcica. Nem rajzolok neki arcot, csak hagyom, hogy tejfeles, végtelen fehérségével meredjen rám, meghagyva a teljességnek azt az illúzióját, amelyet számomra közvetít.
Játsszunk kishercegest.
No comments:
Post a Comment