Az utcai lámpák, mint odaszögelt holdak fénylettek a sötét égbolton, egymás után, sorjában. Udvarukban tavalyi hópihék szikráztak, úgy tűnt. Csend volt és nyugalom, ami olyan kései órában, főleg hétköznapon egészen kellemesnek hatott. Néha villamos zötyögött el a kint baktató mellett, vagy valami állat szeme fénye villant meg, amint a járókelővel találkozott pillantása, majd tovább is suhant, folytatva éjjeli kóricálását. S újra: csend.
A tejszínes békességet egy semmiből jött hang kavarta föl, mély, fakanál tompasággal:
-Kérem, hallgasson meg! Asszonyom. Meg tudom magyarázni.
A megszólított -nyilván- egy nő volt.
-Uram, mégis kinek akar magyarázkodni? Nekem? Önmagának? Vagy az egész világnak talán? Bárhogy is legyen, értelmetlen. Maga semmit nem bán. Eképpen miről beszélünk?
Bosszús hangja ércesen karcolta a levegőt, ahogyan sűrű be-és kilégzései között igyekezett minél több szót kiszuszakolni odabentről. A férfi gyorsan, ámde felettébb balgán védekezett.
-De, én mindent bánok. Sőt, még annál is többet! Kérem, értse meg.
-Persze, értem én. A gond csak az, hogy maga nem. Jómagam képtelen vagyok erről többet mondani.
-Maga az utolsó mentsváram, reményem. Asszonyom... - s ez a ballonkabátos úr mélyen belenézett egy odaszögelt holdba. A nő arca most valahogy meglágyult. Puha, alig észrevehető mosoly húzódott ajkán, mely beszédre nyílt:
-Kérem szépen. A maga utolsó, igazi reménye saját önnön maga.
A következő pillanatban furcsa, illetlen zaj háborította meg a jelenetet. Kiégett egy hold, a szögek pedig egyesével pattogzottak alá sápadt, ámde odaégett, megégetett képéről. Haloványan pislákoltak a zsinór nélküli égi fények, álomízű leheletükkel beásítva a Tejút gidres-gödrös ösvényeit.
No comments:
Post a Comment