na most aztán szerussz.
hangzik a felkiáltás, már nem a szájamból nekem, hanem a kicsi agyamból, ami még ugyan hatalmas nagy csarnok, csarnokvíz is van benne vagy mi a jó ég, vagy urambocsá, az a szemben lenne? a fene tuggya, mindegy is, víz csordogál odafenn is néhanapján, hát főleg, amikor annyi ordenáré botorság fut át rajta úgy rendesen, s olyan hirtelenséggel, mint az istennyila. s hogy csapodnám a buksit olyakor, na de ne legyünk agresszívkodók, mert az sose nem jó, hülyének is kell olykor-olykor lenni.
hár hogy mi az én bajom most? há elmondom én: az a sok szecska, ami pár hete gyün belőlem kifele. na nem hogy itten bebábozódunk a bánatosba! meg ugyan mitől is? ejnye na. elvárásaink vannak? úgy? csalódunk össze-vissza? úgy? elKussoljuk a szívünk bugyrába lévőt, oszt isszuk a levét, mer odabenn ragadt, ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint eljusson ahhoz, amékhez kéne? ugye? vagy pánikolgatunk, idegeskedünk, aranyapám, idegeskedünk? há szétbasz az ideg! há nehogymá.
na de nem lesz itten ilyen shoumulatság. én aszondom, ennek véget kell vetni azonnyomban. nem kell ide sírás-rívás, okosozás, sunyizás, nem na-eccerűen kész, ennyi vót, meguntam, meguntad, megunták mind az összesen, akik olvasták a sok hülyeséget, a világok összes fájdalmát, ami egy emberbe beletömködhető. hát fárasszam én magamat meg másokat? hát lószart. hát elmúlik az. kellett az is, de mosmá nem kell.
engedd el, mondják a keleti népek, jóvan, hadd menjen, akkor megint elszólom: szerussz, csáó.
ja, mi is jutott az eszembe, meg is van, ni, ezt figyeld: meguntam a kocsmát. büdös, drága, mint a franc, én meg nem szarom a pénzt. úgy szépen magyarán leírva. és amúgy se kívánom a helyet. az embernek a kinti világban is kell élnie. van olyna idióta szokásunk, hogy állandó jelleggel befele akarunk bújni valami téglából épült lyukba. jó, oké, hogy mindenki anno nagyonnnnagyon régen elúbújt valahonnét, mert hát ahhoz, hogy napvilágot lássunk, elé kell bújni onnan, de kérem szépen alássan, az, hogy valahova azóta is be akaruk menni, az nem véd meg az atmoszférás földgolyón való léttől. ugye. akkor már kint is kellene valamit kezdeni magunkkal. nem kényszeresen bezárni magunkat. egy záródó világba megyünk be, egy záródó világtól várjuk azt, hogy majd kinyíljon előttünk? bolondok vagyunk. elhülyítettük egymást. vagy elmegyünk ki a tájba, és ugyanúgy bezárjuk magunkat? bezárjuk az agyunkat? pihenés helyett méginkább leszívjuk, lefárasztjuk, hát jó az? jó az, hogy kikergetem magamból a lelket? nem kellesz. mi a szarért nem kellesz? mert nehéz vagy és fájsz? mert rádrakom a súlyos kilókat, és hátbaszúrlak én magam? pontosan azért!
nem kéne mindig kicseszni magunkkal, ez a helyzet.
és ugye, milyen nehéz? nem beleböködni magadat a földbe- kihívás.
és akkor a végére mutatok egy humor szkeccset. ha legközelebb baromságon kapnád magad:
No comments:
Post a Comment