hádde?

Megyek hazafele mostmár. Nincs most több kedv maradni, hát, ez egy ilyen csütörtök.
Csöndes az utca, lustán terpeszkednek az épületek, az én lépteim viszont kicsik és szaporák. Nézem a toronyórát, 20 perc múlva éjfél. Jól van, egészre kb haza is érek.
Valami gondolat elkezd nyújtózkodni. Kényelmesen, nehogy felébresszen, vagy valami. Már árnyakat vélek suhanni. Formát öltene a gondolat. Hol van?
Mi hol van? Mi kéne hol legyen?
Vajon merre van? Vajon erre lesz? Talán a következő sarok után. Lehet, éppen jobb oldalt, az út másik oldalán. Odapillantok. A biztonság kedvéért gyorsan átnézek a bal oldalra is. Meg ide-oda. Mostmár követelőzőn. Már nem is ezen a világon vagyok. Érzem, ahogy átbillenek egy légiesebb dimenzióba. Megyek a járdán, de ezt csak onnan tudom, hogy a szemem figyeli a lábaimat. Minden érzékszervem háromszorosan működik. Éberen figyelek, hol van már??? Na, majd a következő kapunál. Igen, muszáj lesz.
Odaérek, semmi. Akkor majd odébb. Hátha.
De semmi.
Még egy lehetőség. Mintha, mintha, hasonlítana...olyasmi. Tejóég. Lehetséges??! Olyasforma. Hirtelen lassúsággal elkezd kicsúszni alólam a talaj. A lábaim lassan gyengülnek el s a talpamtól felfele vonaglik a bizsergés. Kiszivattyúzza az energiát belőlem. A vérnyomásom valahol az egekben lehet. Összecsuklana a térdem, de muszáj tovább menni. Fejem kisülve tátong. Összeesnék legszívesebben, megállnék, leülnék bárhova. Visszapillantok. Már nem látok semmit, amiről azt hittem, hogy nem tudom mi. Remeg a kezem, a lábaimból teljesen kiszállt az erő. Alig bírom vonszolni magam. Úgy nézhetek ki, mint aki részeg. Rendőrség mellett megyek el, nehogymár behívjanak, né hogy megy ott a hülye! Persze szó sincs erről. És persze, a fene se lát engem bentről. Közben vadul pásztázok mindent, ami csak látható, hátha, hátha...
Dehát hogy is lehetne hátha?! S miért jönnek belőlem elő ilyesmi akármik? Érzések? Micsodák? Miért pont...
Felemészt a gyomorideg. Érjek már haza, mert összeesek azon nyomban. Minden lépés erőfeszítés. Rohadtul enni akarok. Felmegyek és eszek, feltétlenül.
Már csinálom is a szendvicset. Vaj, feta sajt, szalámi meg ketchup. Ó igen: feta sajt és édes ketchup. Gratulálok Zsuzsi, már megint nagyot alkottál. Mindegy. Muszáj valamit harapni, mert megbolondulok. A vajat úgy kenem, mintha Parkinsonom lenne.
Mi volt ez az egész? Olyan belesajduló, kegyetlenül emberi, fájdalmas, de ostoba hiánya valami kérdőjeles történésnek.
Annyira emberi.
Lélekremegés.
Nem tudom.
Nem tudok semmit se.