vigyorogjal

mire ideértem, hogy leírjam, kiürült a fejem. 4 óra 15 perc van.
pedig hazafele jövet, azt hittem, szétszakadok rendesen.
Vigyorogjál, mer az jó. "Ha vicceset mondok, az nem baj, sőt általában az a legkisebb baj."-mondja a Belga is. Mert persze, sokminden eltussolható vele. Sőt, tudok jobbat: legtöbbször ez a túlélés eszköze. A vicc. A poén. A bolondság. A sok baromság. Röhögjél torkod szakadtából, ha távol akarod tartani a kétshake-eket. Persze. Aztán ugyanott vagy. Egy üresjáratos 2 percben pedig ott ülsz, mint egy idióta és próbálod feldolgozni azt, amit nem tudsz meg sem határozni. S ekkor mi történik? Semmi. Halvány gőzöd sincs. Semmiről. Az égadta világon semmiről. Magaddal sem bírsz zöld ágra vergődni. Vagy egyszerűen csak őszintének lenni.
Beleburkolódzol a poénokba.
Vagy kinek mi.
Nekem ez.
És meg kell őrülni, ez a helyzet. Presszó Tangó Libidó. Jó szám tőlük az. Meg kell hallgatni. Belefetrengeni a letargiába, mert sokszor csak ez bír emlékeztetni arra, hogy ember vagyok. Hogy van szívem. Mert van, bocsi.
És te hogy vagy?
Köszi. Szarul, de büszkén. Hogy mekkora egy faszság ez. Mi az, hogy szarul, de büszkén? Hát pont ez. Eltussolás, de közben vergődés. Backspace. Mindent töröl. MOST!
Nem. Meg kell oldani.
De hogyan? Mindig ez van, Egy idióta körforgás, amiből muszáj kifordulni, mert másképp gáz minden. Asszem, talán, esetleg, mittudomén.
A franc egye meg az egészet mostmár. Elegem van. I want to break free. De biztos ez???
Nem tudom. Mondjad mán, igaz ez??? ÉN igazat mondok-e? Kinek? Nekem? Másnak? Miért? Hazudjál már bazdmeg. Akkor legalább tudnám, hogy a fele igaz. Fele-fele. Szerencsejáték sokminden. Pókerarcoskodsz? Gratulálok. Rohadtjóvagy. Zsuzsi, fantasztikus alakítás vagy. Az egész szereped egy nagy szar.
Ennyi.
Nem vagyok színész.
Nem akarok azt lenni. Mégis miféle szerecsia szerep ez?
Hányszor kell még újrapróbáljam, hogy végre a sajátomat akaszthassák rám?!
Olyan unalmas ez a hazafelegyaloglás. Magamra maradni a gondolataimmal. Nem jó.
Ne menj haza egyedül.
Kérlek szépen.